4. fejezet

Tudtam, hogy nem bírok el minddel, de nem mertem kiáltani anyáéknak, nehogy hamarabb rám támadjanak. Aztán előléptek a bokor mögül. Egy vámpír volt három farkas társaságában. Halálakor körülbelül 18 év körüli fiú lehetett. Nagyon jóképű volt. Gyönyörű fekete szemei felett, ott lógott sötétbarna, lefelé simuló haja. Ajka szépen ívelt, amely feltűnő volt sötétvörös színe miatt. Teste arányos volt. Még sosem láttam hozzá foghatót. Vagy ez csak egy álom? Ha egy álom, akkor sosem akarok felébredni. Az sem érdekelne, ha száz vérfarkas venne minket körül. De vajon mit keres három vérfarkassal az erdőben egy ilyen lenyűgöző lény? Vele volt a nagy farkas, akivel a tisztáson találkoztam. Apáék éppen megérkeztek. Biztosan a gondolataimból tudták, hogy hol vagyok.
- Ki vagy te? – kérdezte tőle anya.
- Andrew vagyok. – válaszolta dallamszerű hangján – Te vagy Renesmee. – nézett rám elbűvölő szemeivel. Úgy látszik, pontosan tudta ki vagyok, mert nem kérdés volt.
- Mit akarsz a lányommal? – kérdezte apa, féltő, ám enyhén ingerült hangon.
- Terveink vannak vele, amiről nem tudhat senki rajtam, a segítőim, és a felsőbb vámpírokon kívül. Csak annyit mondhatok, hogy az a dolgom, bármi áron vigyem a feljebbvalóim elé. Gyere velünk Renesmee!
El akar szakítani a családomtól? Ezt nem teheti. Eddig tetszett, de valahogy még egy érzés kezdett előtörni belőlem. A düh eluralkodott rajtam. Nem érdekli, hogy mi boldogan élünk és kiszakítana ebből a környezetből csak azért, mert a felsőbb vámpírok azt mondták neki? Ez kegyetlenségre vall. De a hangja egy kicsit elbódított, bár nem annyira, hogy nemet mondjak neki egy ilyen helyzetben.
- Nem megyek. – mondtam ingerülten és tartottam vele a szemkontaktust.
- Hozd! – intett az egyik farkasnak, amely el is indult felém.
A szüleim elém léptek, aztán elindultak a farkas felé. Anya egy kicsit hátrébb maradt, hogy védjen engem. A nagy farkasra koncentráltam. Reméltem, hogy feldühítem és rátámad a mellette álló fajtársára. A kutyussal egymást néztük mintha megmerevedtünk volna. Hirtelen ránézett a mellette álló óriás plüssre és a torkának ugrott.
- Renesmee! Bella! Fussatok!
Apa nem félt a farkasoktól, csak minket akart védeni. Mindhárman elkezdtünk szaladni. A házig meg sem álltunk. Lelassítottunk a kocsi mellett, aztán besétáltunk.
- Milyen volt a vadászat? – kérdezte Jasper.
- Tanulságos. – válaszolta anya. Erre a szóra mindenki ránk figyelt. Még Rosalie is, akit általában nem nagyon érdekel egy vadászat elmesélése. Biztosan az érdekelte őket, hogy lehet egy vadászat tanulságos.
- Ezt, hogy érted?
Apa elkezdte mesélni a történetet:
- Vadászat közben kettéváltunk két szarvas után. Renesmee külön ment. Egy kis idő után meghallottam a gondolataiban, hogy idegenekkel találkozott. Odamentünk és ott volt a látomásbeli vámpír, három vérfarkassal. Renesmee-vel vannak tervei, de csak annyit mondott, hogy csak ő, a fő vámpírok és a segítői tudhatják, mi az. Még hozzátette, hogy minden áron el kell vinnie a feljebbvalóihoz.
Még jó, hogy apa csak azt hallotta, hogy idegenekkel találkoztam és nem koncentrált teljesen. Még csak az kellene, hogy rájöjjenek, hogy Andrew megtetszett nekem. Nem tudom, hogy mit szólnának hozzá, de biztosan nem örülnének neki. Nem fogok kockáztatni, úgyhogy nem mondom el senkinek. Jobb, ha megőrzöm magamban, így nem árthatok vele.
- Resemee! – szólt nekem Carlisle.
- Tessék? Mi az?
- Azt kérdeztem, hogy történt e valami, mielőtt odaért Bella és Edward?
- Nem. Semmi.
- Ez már tényleg nem játék. Meg kell tudnunk mi a céljuk a lánnyal. Egy ideig ne menjen iskolába, nehogy az úton támadják meg. Legalább két vámpírnak mindig itthon kell vele lennie. – Carlisle beszélte a szüleimmel, amibe egyértelműen beleegyeztek.
- Mindent tudhat rólam illetve rólunk, mert egyből felismert. Biztosan tudja hol lakunk és, hogy ki mikor hagyja el a házat.
- Legyen úgy, ahogy mondtam és meg tudunk védeni. Ha valahogy kijátszanának, el kell mennünk. Nem tudhatjuk, hogy mennyien vannak.
- Rendben. – bár nem szívesen válaszoltam ezt. Nem akarom, hogy mindenki rám figyeljen és egész nap be legyek zárva a házba. Meg akarnak védeni, de ne zárjanak be. Nem mertem nekik mondani, hogy nem értek velük egyet.
- Majd délután Emmet és én elmegyünk és keresünk valamit. Hazahozzuk, hogy te és Bella is tudjatok enni.
- De Edward…
- Jaj Emmet ne mond, hogy félsz. – szakította félbe.
- Nem én, csak semmi kedvem elmenni itthonról. Tudod, hogy én semmitől sem félek. De, ha nagyon szeretnéd, veled megyek.
Apa csak mosolygott egyet, aztán megveregette Emmet vállát. Anya csak ült a fotelben, és figyelte az eseményeket. Apa odament hozzá és elé állt. Anya felállt, féltő tekintetével mélyen a szemébe nézett, aztán megölelték egymást. Tudtam, hogy mi volt a gond. Féltett engem, hogy történik velem valami. Én csak figyeltem őket. Olyan aranyosak voltak. Ott szorították egymást. Ha a vámpírok tudnának sírni anya biztosan, zokogna.
Felmentem a szobámba, mert végig kellett gondolnom ezt az egészet. Mit tehetnék, hogy könnyítsek az életünkön. Csakis az én hibámból, vége a nyugalmas éveknek. Utálom Andrew-t, hogy ezt tette velünk. Annyira aljas és nagyképű. Semmi érzés nem látszott rajta, mikor el akart vinni. Se harag, se öröm, vagy bármi más. Semmi. Egy érzéketlen tuskó. De a szeme teljesen magával ragadt és a megjelenése olyan méltóságteljes. A teste gyönyörű és az arca szépsége senkiéhez sem hasonlítható. De mit is képzelek. Még ezek után tetszik, amit velünk csinált? Ennyi ideig kerestem az igazit és abban a vámpírban találok rá, akit a legjobban gyűlölnöm kellene? Nem az nem lehet. Utálom őt és ez nem fog változni! Nem változhat. A szépsége nem téveszthet meg, csak is arra gondolhatok, hogy mire képes egy parancs miatt. Nem érdekli, hogy tönkretesz minket. De miért pont én, kellek neki? Túl titokzatos ez az egész ügy és valahogy meg kell tudnom mi a célja velem, bármi áron.
Az elméletemet megzavarta egy halk kopogás az ajtón.
- Gyere. – mondtam az illetőnek, aki be is nyitott. Emmet volt az.
- Szia, kiscsaj. Megvan a kaja. Ha kérsz, gyere velem.
- Várj csak! Mennyi az idő?
- Már 5 óra elmúlt.
Ennyire eltelt az idő? Észre se vettem, hogy már több órája itt vagyok bent, és azon az illetőn gondolkodtam, akit most nem nevezek meg.
Felálltam az ágyról és elindultam az ajtó felé. Emmettel elindultunk, lementünk a lépcsőn, és a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Kimentünk, és az erdő sűrűjébe sétáltunk. A szüleim ott álltak és úgy tűnt engem várnak.
- Mi már ettünk, a többi a tiéd. Emmet itt marad veled. – mondta anya azután elindultak a ház irányába. Én bólintottam, és elkezdtem enni. A szarvas vére különösen zamatos volt.
- Ez jó fogás volt. - mondtam Emmet-nek, aki eleresztett felém egy mosolyt, aztán újra a fák lombjait nézte. A ”testőröm” megvárta, amíg kiérek a bozótból, azután elvitte a tetemet az erdőbelsejébe. Gyors volt, mert mire a házhoz értem mellettem termett. Ránéztem és ő elégedetten vigyorgott. Én is rámosolyogtam, aztán bementünk a házba. Mikor beléptünk a házba, Jasper hirtelen elém ugrott és gúnyos vigyorral az arcán nézett rám.
- Mi lenne ha…