Egy vámpír végzete

Suli

Most mentem középiskolába, ráadásul kolis vagyok és nem tudom mennyi időm lesz írni. Nem tudom milyen gyakran lesz friss, de ha tudom kiírom. Bocsi hogy ennyit késtem a frissel, de remélem tetszeni fog nektek
és írjatok komikat lécci. Előre is köszönöm.

- Rendben van. – mondta. - Akkor kezdem. 1926 – ban születtem Chicago – ban. Apám katona volt, anyám pedig bejárónő egy gazdag családnál. Sosem szűkölködtünk, de gazdagok sem voltunk. Csak egy átlagos család voltunk. 1943 – ban egy este Chicago utcáin jártam. Egy sikátorban megláttam egy korombéli fiút, hogy a földön fekszik, egy lány pedig ott guggol mellette és rá van hajolva. Azt hittem a fiú rosszul lett és odamentem hátha segíthetek valamit. Mikor odaértem láttam, hogy a lány a vérét szívja. Rájöttem, hogy vámpír. El akartam futni, de nem volt időm, mert a lány megharapott. Egy férfi szaladt oda, akitől a támadóm megijedt és elszaladt. Stefan volt az. Akkor elvitt a Román klánhoz és mióta vámpír vagyok, ő foglalkozott velem. Mindenben számíthattam rá. Úgy szeretem, mint az apámat. Hát ennyi lenne a rövid történetem. Most mesélj te magadról.
- Azt hittem mindent tudtok rólam. – mondtam neki.
- Igen, de ha akarsz, kérdezhetsz is. A ma történtekről is, vagy bármit, amit szeretnél.
- Mikor először találkoztunk, volt veled néhány vérfarkas. Miért? – kérdeztem érdeklődve.
- Vlagyimir fogadta őket fel, hogy könnyítsék a munkámat, mikor elfogom a leendő katonákat. A vámpírok kiképzésen vannak és egyedül nem biztos, hogy elbírnék velük.
- Anyáék biztosan aggódnak, hogy merre vagyok. Nem tudták, hogy eljöttem.
- Andrew! – hallottuk a folyosóról.
- Bocsi, de most mennem kell. Majd még jövök.
- Rendben. - mondtam neki, és nyomtam egy puszit az arcára. Ő is ugyan ezt tette, aztán mosollyal az arcán kiment. Én is mosolyogtam, de még hogy. Mint a tejbe tök. Már nem is haragszom rá. El sem hiszem, hogy ez történt velem. Mármint az ölelés és a puszi. Annyira jó volt. De most itt ülhetek egyedül és várhatom, amíg visszajön. Egy örökkévalóság lesz.
/Andrew szemszöge/
Elindultam a hang irányába. A folyosón összefutottam Mattel.
- Te szóltál? – kérdeztem tőle.
- Igen. – mondta.
- Miért?
- Csak azt akartam mondani, hogy a csaj tényleg egy bombázó, ahogy mondtad, bár nem az én estem. – mondta Matt.
Én csak elmosolyodtam.
- Nem tudod, merre van Nat? Van egy kis beszédem vele. – kérdeztem tőle.
- Az előbb a legközelebbi bal oldali folyosóra kanyarodott be. – mondta aztán tovább ment.
Én elindultam abba az irányba, amit Matt mondott. Meg is találtam az egyik cella ajtaja előtt. Vámpír gyorsasággal odaszaladtam hozzá és a falnak csaptam.
- Nem bírod elviselni, ha valaki nemet mond neked? –ingerülten kérdeztem tőle.
- Más lány örül, ha egyáltalán hozzáérek, és nem kell semmire kényszerítenem. De ha meglátok egy ilyen lányt, akkor muszáj egy kicsit „közelebbről” is megismernem. Talán a következő alkalommal barátságosabb lesz. – mondta vigyorogva.
- Hogy merészeled? Nem lesz következő alkalom megértetted? Ha még egyszer csak egy ujjal is hozzáérsz úgy, hogy nem parancsolták, ne várd meg míg összetalálkozunk. Elég világos voltam? – kérdeztem dühösen.
- Igen. – mondta gúnyosan. Megigazította a felsőjét és elment. Megölöm Nat –et ha még egyszer hozzáér. Hogy mer bántani, egy ilyen tiszta lényt. Mi lett volna, ha később érek, vissza. El sem merem képzelni.
Csak Renesmeere tudtam gondolni. A gyönyörű vöröses - barna hajára, vérvörös szájára, arany barna szemeire, és gyönyörű testére. Az az ölelés és az a puszi, feledhetetlen. Olyan mintha a felhők közt jártam volna. az illata nagyon jó volt, bár nem tudom semmihez sem hasonlítani. Imádom ezt a lányt és az életem árán is meg fogom védeni.
/Renesmee szemszöge/
Andrew már órák óta elment. Miért nem jön már? Alig várom, hogy itt legyen.
Elkezdtem a téglákat számolni, amiből a fal állt. 1, 2, 3,… 120 – nál meguntam. Mégsem volt olyan jó ötlet. Hirtelen hangokat hallottam az ajtó felől. Az ajtó kinyílt. Három alak tűnt fel. Nat, Matt és egy ismeretlen vámpír. Nat és Matt bejött a cellába, de az ismeretlen nem.
- Gyere már Brian. – szólt Nat az idegennek. Ő szót fogadott, és belépett. A kezében egy aranyszínű tálban valami folyadék volt.
- Most pedig…