8. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss remélem tetszeni fog és lécci írjatok komikat, mert nagyon sokat jelentene.


Néhány lépést tettem és megláttam egy hatalmas lábnyomot. Egyből tudtam kié.
- Jacob. Köszönöm, hogy vigyáztál rám, de most megyek haza. – mondtam. Próbáltam lerázni.
- Ne kísérjelek haza? – ajánlotta fel.
- Kösz nem. Akkor, szia, majd találkozunk. – Köszöntem el.
- Szívesen. Szia. – köszönt el, ő is.
Mikor már nem láttam Jacobot, elindultam a lábnyom irányába. Többet is találtam, de csak ritkábban voltak. Úgy tűnik ellenkező irányba kellett volna keresnem Andrewt. Néha elvesztettem a nyomot, de néhány perc múlva mindig megtaláltam a megfelelő irányt. Már kezdett sötétedni. Még mindig nem találtam semmit. Mit mondok majd Andrew- nak, ha találkozunk? Majd kitalálom. És mi van, ha sokan vannak? Ezt a keresést nem gondoltam végig. Anyáék biztosan már aggódnak. Mi lesz, ha hazaérek? Rendesen leszidnak majd. Egyre sötétebb lett, és az erdő ritkulni kezdett. A holdfényben megláttam egy várromot, ahol fáklyák égtek. Elindultam, hogy megnézzem, kik vannak ott, de egy árnyék suhant el előttem. Körbefordultam, de semmit nem láttam. Hirtelen valaki megfogta a két csuklómat és hátul összefogta. Egy idegen vámpír volt. Mikor vámpír lett körülbelül húsz éves lehetett.
- Bajban vagy kislány. – mondta nekem.
- Észrevettem. – válaszoltam neki, de semmit nem reagált.
Elvitt a várig, és egy hatalmas kapun át bementünk. Egy hosszú folyosón cipelt végig, melyből kisebb folyósok nyíltak. Néhány ordítás hallatszott a zárt ajtók mögül, de nem nagyon foglalkoztam ezzel. Az érdekelt, hogy most velem mit fognak tenni. Egy nagy ajtó következett. Egy vámpír állt az ajtónál, aki kinyitotta előttünk. Mikor beléptünk mindenki rám tekintett. A teremben két trón volt, amin két vámpír foglalt helyet. A teremben összesen körülbelül hat vámpír lehetett rajtam, és „vezetőmön” kívül. A jobb oldali trón mellett ott állt Andrew. Sokkal szebb, mint az emlékeimben.
- Az erdő szélén találtam. – mondta az illető, aki még mindig a csuklómat szorította.
- Rendben. Engedd el. – mondta a bal trónban ülő személy. – Én Vlagyimir vagyok, ő pedig Stefan. – mutatott a jobb oldali trón felé. – Mi vagyunk a Román klán vezetői. Nem kell bemutatkoznod Renesmee. Én, már ismerlek. Nyugodtan tegezz mindkettőnket.
- Rendben. – mondtam. Szóval a Román klán fogságába estem.
Még mindig engem bámult mindenki. Elég zavaró volt. Vlagyimir elém lépett, a kezét az állam alá tette és egy kicsit óvatosan felemelte a fejemet.
- Ugyan olyan szép, mint ahogy mondják, hiába vámpír.
Tett körülöttem egy kört, és végignézett rajtam.
- Igen. Az alkata megfelelő. Harcost faragunk belőle. – mondta és komoly arccal a szemembe nézett.
- Harcost? Miért? - ekkor minden összezavarodott bennem.
- Most menjetek. Andrew, Nat kísérjétek a hölgyet a cellájába. Andrew majd mindent elmesél.
Mindkét fiú mellém lépett. Nat volt az, aki behozott a várba. Mikor elindultunk Andrew előttem, Nat pedig mögöttem jött. A hosszú folyosóról is nyíltak cellák. Az egyikbe bevezettek.
- Miért nem mehetek haza? – kérdeztem Andrewt.
- Elmesélek mindent. Régen a Román klán volt az uralkodó ház a vámpíroknál, de a Volturi elvette tőlük ezt a címet. Most a világ minden részét végigjárjuk, hogy megtaláljuk a legerősebb vámpírokat, akik a Volturi ellen harcolni fognak, a cím visszaszerzéséért. Te vagy a legerősebb az új erőd és a harci készséged miatt. Mivel te nem önszántadból áltál be közénk így fogva kell tartanunk.
- Itt leszek egyedül bezárva? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Igen. Itt leszel. Én csak parancsot teljesítek. Mindjárt jövök. – mondta aztán kiment. Nat elém lépett.
- Ha társaságra vágysz, én itt vagyok. – vigyorgott perverzül és ölelésre tárta a karját. Lépkedtem hátrafelé, de a falba ütköztem. Ismét elém lépett. Túl közel volt.
- Azt lesheted. – mondtam neki. Felemelte a kezét és pofonvágott. Berepültem a sarokba. A fejemet beütöttem a falba. Felnéztem és észrevettem, hogy Andrew az ajtóban áll. Dühösen nézett Natre. Vámpírsebességgel odafutott Nat – hez, és megfogta a torkánál.
- Ne merj még egyszer hozzáérni és soha ne kényszerítsd olyanra, amit nem akar! – mondta Natnek, aztán elengedte. Nat kiment és Andrew odajött hozzám. Én még mindig a földön feküdtem és csodálkozva néztem, ahogy kiállt értem.
- Jól vagy? – kérdezte selymes hangján.
- Csak nagyon fáj a fejem. – mondtam neki, közben végig a gyönyörű szemeibe néztem.
A fejemet bal oldalt ütöttem be, Andrew pedig oda tette a kezét, és megnézte nem lett e komolyabb sérülésem.
- Szerencsére nem sérültél meg. – mondta. A keze közben az arcomra csúszott. Mindketten felálltunk, Andrew pedig átölelt. A fejét a vállamra hajtotta, és szorosan öleltük egymást. Bárcsak örökre így maradhattunk volna. De sajnos nem. Elengedtük egymást, és leültünk a földre.
- Kérlek, mesélj magadról. – kértem meg Andrewt.