5. fejezet

Bocsi a késésért! Itt a friss, remélem tetszeni fog mindenkinek és várom a komikat.

/Andrew szemszöge/
Most mit csináljak. A román klán nem fog örülni, hogy elszúrtam a megbízatást. Azt mondták én vagyok a legjobb emberük, erre elbénázom. Egy lány kiszúrt velem. De milyen lány. Gyönyörű vöröses-barna haja megcsillant a fák koronái közt besütő napfényben és az arca, mint egy angyalé. Vonalai csinosak voltak. Stefan és Vlagyimir mondták, hogy egy vámpírhoz képest is gyönyörű, na de ennyire. Ezen gondolkodtam, amíg végig értem a hosszú folyosón. Egy romos középkori várban laktunk, amíg itt vagyunk. Forkstól nem messze volt, melyet a turisták nem látogattak. A legenda szerint, egy lovag szelleme kísért a várban, amit úgy tűnik, az emberek elhisznek. De ez hülyeség, mert még nem futottam össze egyetlen szellemmel se. Ebben a pillanatban az egyik ajtón egy személy rontott be. Rápillantottam, de tudhattam volna kinek a stílusa ez az érkezés.
- Szevasz, öcsi! Mizu? – kérdezte tőlem az illető.
Mattt volt, aki az óta a legjobb barátom mióta találkoztunk. Sőt inkább testvéremként tekintek rá. A legjobb srác, akit valaha ismertem.
- Óóóóó semmi. Csak nem tudtam elhozni a lányt, akit a vezetők annyira vártak és emiatt biztosan kapni fogok, de semmi érdekes. Te miért császkálsz itt?
- Csak lógok és… - erre bevágott egy döbbent arcot. – Nincs itt a csaj? Hű haver.
- Tudom, tudom. Használta az erejét és ellógtak. – mondtam neki letörten.
- Várj! Szóval többen is voltak? – kérdezte Matt kikerekedett szemekkel.
- Ja. Ott voltak a szülei is.
- És milyen a csaj? – próbálta elterelni a gondolataimat a baklövésemről.
- Nagyon szép és csinos, mint minden vámpír. – arról neki nem kell tudnia, hogy kicsit megtetszett.
- Akkor semmi extra.
- Most megyek és meglátogatom a főnökséget.
Matt bólintott egyet, aztán tovább ment, én pedig a nagy ajtó felé vettem az irányt. Egy hatalmas vasajtó volt, amit úgy tűnik néhány éve építhettek a várhoz. benyitottam. A terem túlsó felén ült Vlagyimir és Stefan egy – egy trónon. Ez a helység egészen jó állapotban volt így ezt választották. A többieknek maradt a „selejt”. Igaz, hogy nem alszunk, de mindenkinek kell, egy hely ahol egyedül lehet. A teremben oszlopok vannak, melyek görög stílusban vannak díszítve. A szoba nyugati oldalán egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan hiányzott az ablak. Amint beléptem minden szem rám meredt. Elindultam a két fő vámpír felé, akik most sem vették le rólam a pillantásukat. Három méterre megálltam tőlük és meghajoltam.
- Hol a lány? – kérdezte Vlagyimir.
- Nem tudtam elhozni, mert…
- Nem érdekelnek a kifogásaid! – vágott közbe Vlagyimir. - Tudod, hogy mennyit jelent ez a lány! – dühöngött.
- De ott van a többi vámpír. Ő miért olyan fontos? – próbáltam menteni magam.
- Tudod, hogy milyen ereje van, amely sokat jelent majd a csatában.
Stefan méltóságteljesen felállt és elém sétált. Nyugodtnak tűnt.
- Andrew. Tudod, hogy az átváltoztatásod óta fiamként tekintek rád. Te vagy a legjobb az ilyen küldetések végrehajtásában. Most az egyszer megúsztad a büntetést.
A kezét rátette a vállamra és mélyen a szemembe nézett. Én is néztem rá. A szeme elsötétedett, a vállamat pedig szorítani kezdte. Stefan különösön erős még egy vámpírhoz képest is. Nagyon fájt. Mintha egy embernek vasat nyomnának a vállába.
- Ne kérlek! – hiába kiabáltam neki, mintha meg se hallotta volna. Mikor végre abbahagyta a kezemet a vállamra raktam és összerogytam. Felnéztem Stefanra, aki hideg tekintettel nézett rám. – Azt mondtátok ez egyszer nem bűntettek.
- Tekintsd emlékeztetőnek. Vihetsz magaddal néhány vámpírt, de ha a lányt nem hozod, ide ne számíts rá, hogy még egyszer elnézőek leszünk. Örülhetsz, hogy kivételeztünk veled. Most menj! – mondta Vlagyimir, aztán legyintett egyet.
Felálltam a földről, és kisétáltam a teremből. Hogy tehette ezt velem Stefan? Még soha nem csinált ilyet. Lehet, hogy félreismertem? Tudtam, hogy Renesmee fontos, de miatta teljesen megváltozott minden. Most mit tegyek? Ha elmennék, biztos, hogy megtalálnának és megölnének, de ha nem viszem eléjük Renesmeet akkor is megölnek.
Elindultam a vámpírok szállására. Azokhoz mentek, akik önszántukból jöttek ide, mert sokukat erőszakkal kell idehozni csak úgy, mint Renesmeet. A hosszú folyosóról egy kisebbe kanyarodtam, ahol benyitottam az egyik ajtón. Nyolc vámpír volt bent.
- Te, te és te velem jösztök! – mutattam rá hármójukra. Nem kérleltem őket, mivel hozzám képest alacsonyabb rangban voltak és kötelességük volt engedelmeskedni a parancsaimnak. Megfordultam és elindultam kifelé, a másik három pedig követett. Újra a nagy folyosón voltunk, amely kivezetett a várból. Kimentünk a hatalmas kőkapun aztán elindultunk lefelé a hegyről. Mindent erdő borított. Cullenék illata vezetett egészen a házig. Néhány méter volt a bozót széléig és ott megálltunk.
- Figyeljetek. Nem muszáj most elkapnunk, de sokáig sem húzhatjuk. Ma csak megfigyeljük. Néhány nap múlva megint eljövünk. A megfelelő pillanatban kell támadnunk, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el.
Miután elmondtam leguggoltunk a bokrok közt és figyeltük a házat. Jasper és Renesmee lépett ki az ajtón. Tettek néhány lépést, aztán Jasper a levegőbe szagolt. Hirtelen a bokrokra szegezte tekintetét, pontosan abba az irányba amerre mi voltunk. Tudtam, hogy gond van ezért intettem a többieknek. Elkezdtünk szaladni, de hallottuk, hogy Jasper jön utánunk.