6. fejezet

Itt a friss, remélem tetszeni fog és lécci írjatok komikat.


- Mi lenne, ha megtanítanám, hogyan védd meg magad? – mondta Jasper, aki még mindig vigyorgott.
- Hát nem is tudom. Nem vagyok az a verekedős típus.
- Meg akarod védeni magad?
- Igen de… - habogtam mikor Jas közbevágott.
- Nincs, semmi „de”. Öltözz át valami sportosabba és találkozunk ugyan itt öt perc múlva.
- Rendben. – válaszoltam, aztán felsiettem a szobámba. Odaléptem a szekrényemhez és kinyitottam. Kikaptam egy tornanadrágot és egy felsőt. Átöltöztem aztán visszamentem a nappaliba, ahol már Jasper várt. Kinyitotta az ajtót és felé mutatott, jelezve, hogy menjek előre. Meg is tettem. Utánam jött és bezárta az ajtót. Néhány lépést tettünk, aztán a levegőbe kezdett szaglászni. A bokrokra szegezte a tekintetét, majd megindult vámpír sebességgel a bokrok közé. Köpni, nyelni nem tudtam. Én észre sem vettem ezeket a jeleket. Talán azért, mert Jasper tapasztaltabb. Vagy az lehet a gond, hogy fél vámpír vagyok? Azt nem hinném. Most nem ez a fontos. Mi lehet Jassel? ? Már vissza kellett volna jönnie. Hol lehet már? Remélem nem esett baja.
A bokrok mozogni kezdtek és faág recsegését hallottam. Egyre közeledett és közeledett. Egyszer csak előlépett. Jasper volt az, sértetlenül. Nem esett semmi baja legalábbis úgy láttam.
/ Andrew szemszöge/
Futottunk egy ideig aztán észrevettük, hogy Jasper már nem követ minket. Visszamentünk a várhoz.
- Most menjetek a dolgotokra. Néhány nap múlva újra elmegyünk, de lehet, hogy még előbb. – mondtam a srácoknak. Bólintottak, aztán bementünk a várba.
/ Renesme szemszöge /
- Nem esett bajod? – kérdeztem tőle.
- Nem, semmi. Nyugodj meg. – mondta nekem.
- De hát kik voltak azok?
- Nem láttam az arcukat csak azt, hogy négy vámpír szalad előlem. – mondta, miközben végig a szemembe nézett. – De ne izguljunk ezen, inkább gyakoroljunk. Az elején egy kicsit visszafogom magam.
Elment tőlem körülbelül tíz méterre. Intett nekem, hogy induljak felé, amit meg is tettem. Felé futottam miközben ő is ugyan ezt tette. Mikor elértük egymást megfogta a jobb karom és hátrafordított. Hátul összefogta a kezeimet. Elrugaszkodtam és átugrottam a feje fölött. A kezeimet nem engedte el. Ő is elrugaszkodott, így ugyan ebbe az állásba érkeztünk. Megpróbáltam felé rúgni, de kitért előle. Miközben még egyszer felé rúgtam, kiszabadítottam a kezeimet és gyorsan felé fordultam. Megfogtam a vállait és két vállra fektettem.
- Nagyon tehetséges vagy. – mondta meglepődve és aztán elengedett felém egy mosolyt.
- Köszönöm. – mondtam neki aztán viszonoztam a mosolyt.
- Most menjünk be és majd gyakorolunk még. – javasoltam.
- Rendben. – értett velem egyet.
Bementünk a házba. Emmet már ott várt minket.
- Gratulálok kiscsaj. – rázott velem kezet.
- Köszönöm. – mondtam neki aztán összenéztünk Jasperrel. – Te láttad mit csináltunk?
- Persze. Az ablakból néztem. – mondta, aztán leült tévét nézni.
Én a szobám felé vettem az irányt. Már estefelé volt. Úgysem tudtam mit csinálni, így kiálltam az erkélyre. Szétnéztem, de nem láttam semmi furcsát. Visszamentem és leültem az ágyamra. Nagyon büszke voltam magamra, hogy végre tudok néhány cselt. Már meg tudnám magam védeni. Talán. Jasperrel más, mert őt ismerem és egyedül volt, de idegenek ellen nem tudom, hogy mit tennék. Talán először megpróbálnám megvédeni magam, aztán…. Semmi aztán. Bíznom kell magamban. Biztosan sikerülni, de remélem, nem kerül rá sor, hogy kipróbáljam. Ráadásul Jasper megdicsért. Tényleg jól menne a „harc”?
Hirtelen hangokat hallottam az udvar felől. Egyszer csak beugrott valaki az erkélyre. Jacob volt az.
- Jacob? Hogy hogy itt vagy? – kérdeztem tőle döbbent arccal, miközben felugrottam az ágyról.
- Én csak látogatóba jöttem. – mondta kifogásokat keresve.
- Este? Az erkélyajtón keresztül? – kérdeztem.
- Muszáj volt. Titokban akartam jönni. – mondta komoly arccal.
- Miért?
- Kérlek hallgass végig.
- Rendben.
- Mikor legutóbb itt jártam nagyon meglepődtem, milyen szép lettél, sőt gyönyörű. A vérfarkasok nem nagyon szeretik a vámpírokat, de ez most kivétel. Talán azért, mert fél vámpír vagy. - A mondandója közben egyre közelebb lépett hozzám. A jobb kezét az arcomra tette. – De engem ez nem zavar. A szerelmet, amit már rég elfojtottam magamban, te újra felébresztetted. Tudom, hogy nemrég találkoztunk újra, de nekem ez az idő is elég volt. Elmondtam neked az érzéseimet és most…
- Most mondjak valamit ugye? – kérdeztem.
- Pontosan.
- Hát én is szeretlek, de csak, mint egy barátot vagy egy testvért. – levettem a kezét az arcomról - De…
- Nem viszonzod az érzéseimet? De hát én mindent meg tudnék adni neked.
Miután elmondta megölelt. Gyengéd volt. Én is átöleltem, és ez felébresztett benne valamit. A teste enyhén megfeszült. Felkapta a fejét és hirtelen megcsókolt. Próbáltam ellenkezni, de nem engedett a szorításból. Megpróbáltam kihúzni a kezem, de nem kellett sokáig próbálkoznom, mert elengedett, és egy fél lépést hátralépett.
- Bocsáss meg. Én nem tudom miért csináltam. – mentegetőzött.
- Menj el. – mondtam neki ingerülten.
- De tényleg sajnálom.
- Menj már el! – kiáltottam rá.
Bánatos arccal megfordult és ugyan ott távozott, ahol érkezett. Hogy gondolta ezt? Mi csak barátok vagyunk. Azt hitte, hogy erőszakkal megcsókol, és egyből beleszeretek. Na, azt lesheti. Jobb, ha olvasok, egy kicsit az biztosan lenyugtat.
Lefeküdtem az ágyra a könyvet pedig a kezedbe vettem. Hirtelen az volt az érzésem, hogy ki kell mennem egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Kimásztam az erkélyen keresztül és bementem az erdőbe. Csak mentem és mentem, meg sem álltam, amíg zajt nem hallottam. Az egyik bokor mozogni kezdett és én nem vártam, meg míg előjön valami. Elkezdtem szaladni, de követett, bármi is volt az. Az üldözőm nem tágított én pedig már untam a szaladgálást. Hirtelen megtorpantam és szembefordultam a felém tartó lénnyel. Ő is megállt előttem két méterre és csak akkor láttam meg, hogy ki az. A gyönyörű arcról le sem tudtam venni a szememet és a szavam is elállt. Andrew volt az. Megpróbáltam összeszedni magamat.
- Miért követtél? – kérdeztem tőle.
- Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni. Csak utánad jöttem nehogy bajod essen egyedül az erdőben. – mondta nyugodt arccal.
- Nem a te csapatod az, akiktől félnem kellene? – kérdeztem.
Odalépet elém és ajkait az enyémhez nyomta. Az érintésétől teljesen elolvadtam. Ez a csók. Még sok ideig elálltam volna így. Andrew véget vetett a csóknak és a rám nézett igéző szemeivel.
- Tőlünk nem kell félned. – mondta nyugodt hangon.
Mikor felkeltem a könyv ugyan úgy volt a kezemben, mint mikor elnyomott az álom.