Suli

Most mentem középiskolába, ráadásul kolis vagyok és nem tudom mennyi időm lesz írni. Nem tudom milyen gyakran lesz friss, de ha tudom kiírom. Bocsi hogy ennyit késtem a frissel, de remélem tetszeni fog nektek
és írjatok komikat lécci. Előre is köszönöm.

- Rendben van. – mondta. - Akkor kezdem. 1926 – ban születtem Chicago – ban. Apám katona volt, anyám pedig bejárónő egy gazdag családnál. Sosem szűkölködtünk, de gazdagok sem voltunk. Csak egy átlagos család voltunk. 1943 – ban egy este Chicago utcáin jártam. Egy sikátorban megláttam egy korombéli fiút, hogy a földön fekszik, egy lány pedig ott guggol mellette és rá van hajolva. Azt hittem a fiú rosszul lett és odamentem hátha segíthetek valamit. Mikor odaértem láttam, hogy a lány a vérét szívja. Rájöttem, hogy vámpír. El akartam futni, de nem volt időm, mert a lány megharapott. Egy férfi szaladt oda, akitől a támadóm megijedt és elszaladt. Stefan volt az. Akkor elvitt a Román klánhoz és mióta vámpír vagyok, ő foglalkozott velem. Mindenben számíthattam rá. Úgy szeretem, mint az apámat. Hát ennyi lenne a rövid történetem. Most mesélj te magadról.
- Azt hittem mindent tudtok rólam. – mondtam neki.
- Igen, de ha akarsz, kérdezhetsz is. A ma történtekről is, vagy bármit, amit szeretnél.
- Mikor először találkoztunk, volt veled néhány vérfarkas. Miért? – kérdeztem érdeklődve.
- Vlagyimir fogadta őket fel, hogy könnyítsék a munkámat, mikor elfogom a leendő katonákat. A vámpírok kiképzésen vannak és egyedül nem biztos, hogy elbírnék velük.
- Anyáék biztosan aggódnak, hogy merre vagyok. Nem tudták, hogy eljöttem.
- Andrew! – hallottuk a folyosóról.
- Bocsi, de most mennem kell. Majd még jövök.
- Rendben. - mondtam neki, és nyomtam egy puszit az arcára. Ő is ugyan ezt tette, aztán mosollyal az arcán kiment. Én is mosolyogtam, de még hogy. Mint a tejbe tök. Már nem is haragszom rá. El sem hiszem, hogy ez történt velem. Mármint az ölelés és a puszi. Annyira jó volt. De most itt ülhetek egyedül és várhatom, amíg visszajön. Egy örökkévalóság lesz.
/Andrew szemszöge/
Elindultam a hang irányába. A folyosón összefutottam Mattel.
- Te szóltál? – kérdeztem tőle.
- Igen. – mondta.
- Miért?
- Csak azt akartam mondani, hogy a csaj tényleg egy bombázó, ahogy mondtad, bár nem az én estem. – mondta Matt.
Én csak elmosolyodtam.
- Nem tudod, merre van Nat? Van egy kis beszédem vele. – kérdeztem tőle.
- Az előbb a legközelebbi bal oldali folyosóra kanyarodott be. – mondta aztán tovább ment.
Én elindultam abba az irányba, amit Matt mondott. Meg is találtam az egyik cella ajtaja előtt. Vámpír gyorsasággal odaszaladtam hozzá és a falnak csaptam.
- Nem bírod elviselni, ha valaki nemet mond neked? –ingerülten kérdeztem tőle.
- Más lány örül, ha egyáltalán hozzáérek, és nem kell semmire kényszerítenem. De ha meglátok egy ilyen lányt, akkor muszáj egy kicsit „közelebbről” is megismernem. Talán a következő alkalommal barátságosabb lesz. – mondta vigyorogva.
- Hogy merészeled? Nem lesz következő alkalom megértetted? Ha még egyszer csak egy ujjal is hozzáérsz úgy, hogy nem parancsolták, ne várd meg míg összetalálkozunk. Elég világos voltam? – kérdeztem dühösen.
- Igen. – mondta gúnyosan. Megigazította a felsőjét és elment. Megölöm Nat –et ha még egyszer hozzáér. Hogy mer bántani, egy ilyen tiszta lényt. Mi lett volna, ha később érek, vissza. El sem merem képzelni.
Csak Renesmeere tudtam gondolni. A gyönyörű vöröses - barna hajára, vérvörös szájára, arany barna szemeire, és gyönyörű testére. Az az ölelés és az a puszi, feledhetetlen. Olyan mintha a felhők közt jártam volna. az illata nagyon jó volt, bár nem tudom semmihez sem hasonlítani. Imádom ezt a lányt és az életem árán is meg fogom védeni.
/Renesmee szemszöge/
Andrew már órák óta elment. Miért nem jön már? Alig várom, hogy itt legyen.
Elkezdtem a téglákat számolni, amiből a fal állt. 1, 2, 3,… 120 – nál meguntam. Mégsem volt olyan jó ötlet. Hirtelen hangokat hallottam az ajtó felől. Az ajtó kinyílt. Három alak tűnt fel. Nat, Matt és egy ismeretlen vámpír. Nat és Matt bejött a cellába, de az ismeretlen nem.
- Gyere már Brian. – szólt Nat az idegennek. Ő szót fogadott, és belépett. A kezében egy aranyszínű tálban valami folyadék volt.
- Most pedig…

8. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss remélem tetszeni fog és lécci írjatok komikat, mert nagyon sokat jelentene.


Néhány lépést tettem és megláttam egy hatalmas lábnyomot. Egyből tudtam kié.
- Jacob. Köszönöm, hogy vigyáztál rám, de most megyek haza. – mondtam. Próbáltam lerázni.
- Ne kísérjelek haza? – ajánlotta fel.
- Kösz nem. Akkor, szia, majd találkozunk. – Köszöntem el.
- Szívesen. Szia. – köszönt el, ő is.
Mikor már nem láttam Jacobot, elindultam a lábnyom irányába. Többet is találtam, de csak ritkábban voltak. Úgy tűnik ellenkező irányba kellett volna keresnem Andrewt. Néha elvesztettem a nyomot, de néhány perc múlva mindig megtaláltam a megfelelő irányt. Már kezdett sötétedni. Még mindig nem találtam semmit. Mit mondok majd Andrew- nak, ha találkozunk? Majd kitalálom. És mi van, ha sokan vannak? Ezt a keresést nem gondoltam végig. Anyáék biztosan már aggódnak. Mi lesz, ha hazaérek? Rendesen leszidnak majd. Egyre sötétebb lett, és az erdő ritkulni kezdett. A holdfényben megláttam egy várromot, ahol fáklyák égtek. Elindultam, hogy megnézzem, kik vannak ott, de egy árnyék suhant el előttem. Körbefordultam, de semmit nem láttam. Hirtelen valaki megfogta a két csuklómat és hátul összefogta. Egy idegen vámpír volt. Mikor vámpír lett körülbelül húsz éves lehetett.
- Bajban vagy kislány. – mondta nekem.
- Észrevettem. – válaszoltam neki, de semmit nem reagált.
Elvitt a várig, és egy hatalmas kapun át bementünk. Egy hosszú folyosón cipelt végig, melyből kisebb folyósok nyíltak. Néhány ordítás hallatszott a zárt ajtók mögül, de nem nagyon foglalkoztam ezzel. Az érdekelt, hogy most velem mit fognak tenni. Egy nagy ajtó következett. Egy vámpír állt az ajtónál, aki kinyitotta előttünk. Mikor beléptünk mindenki rám tekintett. A teremben két trón volt, amin két vámpír foglalt helyet. A teremben összesen körülbelül hat vámpír lehetett rajtam, és „vezetőmön” kívül. A jobb oldali trón mellett ott állt Andrew. Sokkal szebb, mint az emlékeimben.
- Az erdő szélén találtam. – mondta az illető, aki még mindig a csuklómat szorította.
- Rendben. Engedd el. – mondta a bal trónban ülő személy. – Én Vlagyimir vagyok, ő pedig Stefan. – mutatott a jobb oldali trón felé. – Mi vagyunk a Román klán vezetői. Nem kell bemutatkoznod Renesmee. Én, már ismerlek. Nyugodtan tegezz mindkettőnket.
- Rendben. – mondtam. Szóval a Román klán fogságába estem.
Még mindig engem bámult mindenki. Elég zavaró volt. Vlagyimir elém lépett, a kezét az állam alá tette és egy kicsit óvatosan felemelte a fejemet.
- Ugyan olyan szép, mint ahogy mondják, hiába vámpír.
Tett körülöttem egy kört, és végignézett rajtam.
- Igen. Az alkata megfelelő. Harcost faragunk belőle. – mondta és komoly arccal a szemembe nézett.
- Harcost? Miért? - ekkor minden összezavarodott bennem.
- Most menjetek. Andrew, Nat kísérjétek a hölgyet a cellájába. Andrew majd mindent elmesél.
Mindkét fiú mellém lépett. Nat volt az, aki behozott a várba. Mikor elindultunk Andrew előttem, Nat pedig mögöttem jött. A hosszú folyosóról is nyíltak cellák. Az egyikbe bevezettek.
- Miért nem mehetek haza? – kérdeztem Andrewt.
- Elmesélek mindent. Régen a Román klán volt az uralkodó ház a vámpíroknál, de a Volturi elvette tőlük ezt a címet. Most a világ minden részét végigjárjuk, hogy megtaláljuk a legerősebb vámpírokat, akik a Volturi ellen harcolni fognak, a cím visszaszerzéséért. Te vagy a legerősebb az új erőd és a harci készséged miatt. Mivel te nem önszántadból áltál be közénk így fogva kell tartanunk.
- Itt leszek egyedül bezárva? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Igen. Itt leszel. Én csak parancsot teljesítek. Mindjárt jövök. – mondta aztán kiment. Nat elém lépett.
- Ha társaságra vágysz, én itt vagyok. – vigyorgott perverzül és ölelésre tárta a karját. Lépkedtem hátrafelé, de a falba ütköztem. Ismét elém lépett. Túl közel volt.
- Azt lesheted. – mondtam neki. Felemelte a kezét és pofonvágott. Berepültem a sarokba. A fejemet beütöttem a falba. Felnéztem és észrevettem, hogy Andrew az ajtóban áll. Dühösen nézett Natre. Vámpírsebességgel odafutott Nat – hez, és megfogta a torkánál.
- Ne merj még egyszer hozzáérni és soha ne kényszerítsd olyanra, amit nem akar! – mondta Natnek, aztán elengedte. Nat kiment és Andrew odajött hozzám. Én még mindig a földön feküdtem és csodálkozva néztem, ahogy kiállt értem.
- Jól vagy? – kérdezte selymes hangján.
- Csak nagyon fáj a fejem. – mondtam neki, közben végig a gyönyörű szemeibe néztem.
A fejemet bal oldalt ütöttem be, Andrew pedig oda tette a kezét, és megnézte nem lett e komolyabb sérülésem.
- Szerencsére nem sérültél meg. – mondta. A keze közben az arcomra csúszott. Mindketten felálltunk, Andrew pedig átölelt. A fejét a vállamra hajtotta, és szorosan öleltük egymást. Bárcsak örökre így maradhattunk volna. De sajnos nem. Elengedtük egymást, és leültünk a földre.
- Kérlek, mesélj magadról. – kértem meg Andrewt.

7. fejezet

Itt a 7. fejezet. Remélem tetszeni fog nektek és lécci komikat írjatok.

Andrew. Miért pont Andrew? De olyan jó volt ez az álom. Jó lenne, ha újra álmodnám. Mit csináljak? Nem szerethetem és utálhatom egyszerre. Legszívesebben az elsőt választanám, de aki ellenünk fordul, azt nem szerethetem. Andrew-tól kapott csók sokkal jobb volt, mint a Jacob-é. Még akkor is, ha leszámítjuk, hogy Jacob megcsókolt úgy, hogy nem is akartam. Melyik csajnak jön be ez a nyomulás? Remélem, egy ideig nem találkozok Jacobbal. Bárcsak minden éjjel ugyan ezt álmodhatnám. Meg kell találnom Andrewt valahogy. Azt mondta az álomban nem kell félnem. Meg kell tudnom miért, akarnak elvinni ilyen sürgősen. De nem kószálhatok az erdőben, amíg meg nem talál. Pedig csak ezt tehetem. Úgyis még éjjel van. Senki nem venné észre, ha kimennék. De ezt talán holnap éjjel. Most kipihenem magam. Ezen gondolkoztam, amíg el nem aludtam.
Másnap reggel 10 órakor keltem. Gyorsan rendbe tettem magam, és lementem a földszintre. Senkit nem találtam. Talán mégis jobb lenne, ha minél előbb felkutatnám Andrewt. Szóval az Andrew keresési akció kezdetét veszi.
Első lépés. Felkutatni a földszintet, hogy van e itt valaki.
A nappaliba senki. Átszaladtam a konyhába ott sincs senki.
Második lépés. Körülnézni az udvaron.
Kiszaladtam az udvarra, de se ott sem a garázsban nem volt senki.
Harmadik lépés. Irány az erdő megkeresni Andrewt.
Bevettem magam az erdőbe. Csak mentem a sűrűbe és meg sem álltam. Nem tudtam merrefelé keressem. Ha fordított helyzetbe lennénk és én akarnám, őt elkapni hol rejtőznék el? Egy olyan helyen, ahol nincs ember és jó rejtekhely. Talán a régi kilátónál.
Elindultam a kilátóhoz. A bozótos egyre ritkább lett. De sajnos még egy ideig mennem kellett. Már csak fákat láttam és sziklákat. Megpillantott egy kis tetőt. A kilátó volt az. Odaszaladtam, de senki nem volt. Fel és lerohantam a háromszintes kilátóban, de senki. Szomorúan elindultam visszafelé a hegyoldalon. Hallottam, hogy jön mögöttem valaki. Mentem még néhány métert aztán megfordultam. Szerettem volna, ha Andrew az, de Jacob volt. Póló nélkül jött velem szembe. Azt hitte levesz a lábamról.
- Hát te? – kérdeztem tőle nyugodt hangon.
- Én csak láttam, hogy erre járkál valaki és hát… - magyarázkodott.
- Tudtad, hogy én vagyok ugye? – kérdeztem tőle.
- Na, jó tudtam. Nem akartam, hogy bajod essen és utánad jöttem. – válaszolta.
- Nem vagyok három éves. Tudok vigyázni magamra. – mondtam neki már ingerültebb hangnemben.
- Még haragszol a múltkoriért?
- Igen és nem tudom miért csináltad.
- Mondtam, hogy tetszel nekem, de végre a közelségedet akartam érezni. Ezt nem érted? – kérdezte, miközben néhány lépést felém tett így körülbelül egy méter volt köztünk.
- Nekem nem nehéz a felfogásom, mint neked, mert úgy tűnik nem érted meg, hogy én csak barátként szeretlek, és ezen nem tudsz változtatni akármennyi ilyenfajta csókot, adsz.
- Még egyszer bocsánat – mondta és várta a fejleményt.
- Megbocsátok. – mondtam neki.
Felnézett és az eget kémlelte.
- Keressünk valami rejtekhelyet, mert nem érünk, vissza mire ideér a vihar. – mondta, aztán elindult. Én követtem. Egy barlanghoz vezetett. Éppen oda értünk, mire elkezdett esni az eső. Néhány perc múlva dörögött és villámlott. Leültünk a barlang végébe és vártuk, hogy elálljon az eső.
- Hát nem romantikus? – kérdezte Jacob és figyelte a reakciómat.
- Jacob hagyd abba a próbálkozást. Úgysem fog működni. – válaszoltam.
- Rendben. Egy időre abbahagyom. – mondta, aztán elmosolyodott.
Én nem reagáltam semmit, csak néztem az esőt, ami nem akart elállni. Közben elnyomott az álom. Már megint Andrew - val álmodtam. Ugyan azt, amit az éjjel. Semmi változás nem volt benne, de nem is bántam. Bár Andrewt élőben is szívesen megcsókolnám. Arra ébredtem, hogy Jacobra vagyok dőlve és ő az arcomat simogatja.
- Mégis tetszek neked? – suttogta a fülembe.
Gyorsan felültem.
- Nem. Láttad, hogy elaludtam ugye? Szóval nem tudtam mit csinálok. – mentegetőztem. Nehogy azt higgye, hogy direkt csináltam.
- Jó. Jó. Persze. – mondta gúnyosan.
- Miért is jöttél az erdőbe? – kérdezte.
- Miért kell mindig kérdezősködnöd? – kérdeztem tőle.
- Csak kíváncsi vagyok. – mondta és húzogatta a szemöldökét.
Az eső közben elállt. Felálltam és kimentem. Néhány lépést tettem és megláttam egy…

6. fejezet

Itt a friss, remélem tetszeni fog és lécci írjatok komikat.


- Mi lenne, ha megtanítanám, hogyan védd meg magad? – mondta Jasper, aki még mindig vigyorgott.
- Hát nem is tudom. Nem vagyok az a verekedős típus.
- Meg akarod védeni magad?
- Igen de… - habogtam mikor Jas közbevágott.
- Nincs, semmi „de”. Öltözz át valami sportosabba és találkozunk ugyan itt öt perc múlva.
- Rendben. – válaszoltam, aztán felsiettem a szobámba. Odaléptem a szekrényemhez és kinyitottam. Kikaptam egy tornanadrágot és egy felsőt. Átöltöztem aztán visszamentem a nappaliba, ahol már Jasper várt. Kinyitotta az ajtót és felé mutatott, jelezve, hogy menjek előre. Meg is tettem. Utánam jött és bezárta az ajtót. Néhány lépést tettünk, aztán a levegőbe kezdett szaglászni. A bokrokra szegezte a tekintetét, majd megindult vámpír sebességgel a bokrok közé. Köpni, nyelni nem tudtam. Én észre sem vettem ezeket a jeleket. Talán azért, mert Jasper tapasztaltabb. Vagy az lehet a gond, hogy fél vámpír vagyok? Azt nem hinném. Most nem ez a fontos. Mi lehet Jassel? ? Már vissza kellett volna jönnie. Hol lehet már? Remélem nem esett baja.
A bokrok mozogni kezdtek és faág recsegését hallottam. Egyre közeledett és közeledett. Egyszer csak előlépett. Jasper volt az, sértetlenül. Nem esett semmi baja legalábbis úgy láttam.
/ Andrew szemszöge/
Futottunk egy ideig aztán észrevettük, hogy Jasper már nem követ minket. Visszamentünk a várhoz.
- Most menjetek a dolgotokra. Néhány nap múlva újra elmegyünk, de lehet, hogy még előbb. – mondtam a srácoknak. Bólintottak, aztán bementünk a várba.
/ Renesme szemszöge /
- Nem esett bajod? – kérdeztem tőle.
- Nem, semmi. Nyugodj meg. – mondta nekem.
- De hát kik voltak azok?
- Nem láttam az arcukat csak azt, hogy négy vámpír szalad előlem. – mondta, miközben végig a szemembe nézett. – De ne izguljunk ezen, inkább gyakoroljunk. Az elején egy kicsit visszafogom magam.
Elment tőlem körülbelül tíz méterre. Intett nekem, hogy induljak felé, amit meg is tettem. Felé futottam miközben ő is ugyan ezt tette. Mikor elértük egymást megfogta a jobb karom és hátrafordított. Hátul összefogta a kezeimet. Elrugaszkodtam és átugrottam a feje fölött. A kezeimet nem engedte el. Ő is elrugaszkodott, így ugyan ebbe az állásba érkeztünk. Megpróbáltam felé rúgni, de kitért előle. Miközben még egyszer felé rúgtam, kiszabadítottam a kezeimet és gyorsan felé fordultam. Megfogtam a vállait és két vállra fektettem.
- Nagyon tehetséges vagy. – mondta meglepődve és aztán elengedett felém egy mosolyt.
- Köszönöm. – mondtam neki aztán viszonoztam a mosolyt.
- Most menjünk be és majd gyakorolunk még. – javasoltam.
- Rendben. – értett velem egyet.
Bementünk a házba. Emmet már ott várt minket.
- Gratulálok kiscsaj. – rázott velem kezet.
- Köszönöm. – mondtam neki aztán összenéztünk Jasperrel. – Te láttad mit csináltunk?
- Persze. Az ablakból néztem. – mondta, aztán leült tévét nézni.
Én a szobám felé vettem az irányt. Már estefelé volt. Úgysem tudtam mit csinálni, így kiálltam az erkélyre. Szétnéztem, de nem láttam semmi furcsát. Visszamentem és leültem az ágyamra. Nagyon büszke voltam magamra, hogy végre tudok néhány cselt. Már meg tudnám magam védeni. Talán. Jasperrel más, mert őt ismerem és egyedül volt, de idegenek ellen nem tudom, hogy mit tennék. Talán először megpróbálnám megvédeni magam, aztán…. Semmi aztán. Bíznom kell magamban. Biztosan sikerülni, de remélem, nem kerül rá sor, hogy kipróbáljam. Ráadásul Jasper megdicsért. Tényleg jól menne a „harc”?
Hirtelen hangokat hallottam az udvar felől. Egyszer csak beugrott valaki az erkélyre. Jacob volt az.
- Jacob? Hogy hogy itt vagy? – kérdeztem tőle döbbent arccal, miközben felugrottam az ágyról.
- Én csak látogatóba jöttem. – mondta kifogásokat keresve.
- Este? Az erkélyajtón keresztül? – kérdeztem.
- Muszáj volt. Titokban akartam jönni. – mondta komoly arccal.
- Miért?
- Kérlek hallgass végig.
- Rendben.
- Mikor legutóbb itt jártam nagyon meglepődtem, milyen szép lettél, sőt gyönyörű. A vérfarkasok nem nagyon szeretik a vámpírokat, de ez most kivétel. Talán azért, mert fél vámpír vagy. - A mondandója közben egyre közelebb lépett hozzám. A jobb kezét az arcomra tette. – De engem ez nem zavar. A szerelmet, amit már rég elfojtottam magamban, te újra felébresztetted. Tudom, hogy nemrég találkoztunk újra, de nekem ez az idő is elég volt. Elmondtam neked az érzéseimet és most…
- Most mondjak valamit ugye? – kérdeztem.
- Pontosan.
- Hát én is szeretlek, de csak, mint egy barátot vagy egy testvért. – levettem a kezét az arcomról - De…
- Nem viszonzod az érzéseimet? De hát én mindent meg tudnék adni neked.
Miután elmondta megölelt. Gyengéd volt. Én is átöleltem, és ez felébresztett benne valamit. A teste enyhén megfeszült. Felkapta a fejét és hirtelen megcsókolt. Próbáltam ellenkezni, de nem engedett a szorításból. Megpróbáltam kihúzni a kezem, de nem kellett sokáig próbálkoznom, mert elengedett, és egy fél lépést hátralépett.
- Bocsáss meg. Én nem tudom miért csináltam. – mentegetőzött.
- Menj el. – mondtam neki ingerülten.
- De tényleg sajnálom.
- Menj már el! – kiáltottam rá.
Bánatos arccal megfordult és ugyan ott távozott, ahol érkezett. Hogy gondolta ezt? Mi csak barátok vagyunk. Azt hitte, hogy erőszakkal megcsókol, és egyből beleszeretek. Na, azt lesheti. Jobb, ha olvasok, egy kicsit az biztosan lenyugtat.
Lefeküdtem az ágyra a könyvet pedig a kezedbe vettem. Hirtelen az volt az érzésem, hogy ki kell mennem egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Kimásztam az erkélyen keresztül és bementem az erdőbe. Csak mentem és mentem, meg sem álltam, amíg zajt nem hallottam. Az egyik bokor mozogni kezdett és én nem vártam, meg míg előjön valami. Elkezdtem szaladni, de követett, bármi is volt az. Az üldözőm nem tágított én pedig már untam a szaladgálást. Hirtelen megtorpantam és szembefordultam a felém tartó lénnyel. Ő is megállt előttem két méterre és csak akkor láttam meg, hogy ki az. A gyönyörű arcról le sem tudtam venni a szememet és a szavam is elállt. Andrew volt az. Megpróbáltam összeszedni magamat.
- Miért követtél? – kérdeztem tőle.
- Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni. Csak utánad jöttem nehogy bajod essen egyedül az erdőben. – mondta nyugodt arccal.
- Nem a te csapatod az, akiktől félnem kellene? – kérdeztem.
Odalépet elém és ajkait az enyémhez nyomta. Az érintésétől teljesen elolvadtam. Ez a csók. Még sok ideig elálltam volna így. Andrew véget vetett a csóknak és a rám nézett igéző szemeivel.
- Tőlünk nem kell félned. – mondta nyugodt hangon.
Mikor felkeltem a könyv ugyan úgy volt a kezemben, mint mikor elnyomott az álom.

5. fejezet

Bocsi a késésért! Itt a friss, remélem tetszeni fog mindenkinek és várom a komikat.

/Andrew szemszöge/
Most mit csináljak. A román klán nem fog örülni, hogy elszúrtam a megbízatást. Azt mondták én vagyok a legjobb emberük, erre elbénázom. Egy lány kiszúrt velem. De milyen lány. Gyönyörű vöröses-barna haja megcsillant a fák koronái közt besütő napfényben és az arca, mint egy angyalé. Vonalai csinosak voltak. Stefan és Vlagyimir mondták, hogy egy vámpírhoz képest is gyönyörű, na de ennyire. Ezen gondolkodtam, amíg végig értem a hosszú folyosón. Egy romos középkori várban laktunk, amíg itt vagyunk. Forkstól nem messze volt, melyet a turisták nem látogattak. A legenda szerint, egy lovag szelleme kísért a várban, amit úgy tűnik, az emberek elhisznek. De ez hülyeség, mert még nem futottam össze egyetlen szellemmel se. Ebben a pillanatban az egyik ajtón egy személy rontott be. Rápillantottam, de tudhattam volna kinek a stílusa ez az érkezés.
- Szevasz, öcsi! Mizu? – kérdezte tőlem az illető.
Mattt volt, aki az óta a legjobb barátom mióta találkoztunk. Sőt inkább testvéremként tekintek rá. A legjobb srác, akit valaha ismertem.
- Óóóóó semmi. Csak nem tudtam elhozni a lányt, akit a vezetők annyira vártak és emiatt biztosan kapni fogok, de semmi érdekes. Te miért császkálsz itt?
- Csak lógok és… - erre bevágott egy döbbent arcot. – Nincs itt a csaj? Hű haver.
- Tudom, tudom. Használta az erejét és ellógtak. – mondtam neki letörten.
- Várj! Szóval többen is voltak? – kérdezte Matt kikerekedett szemekkel.
- Ja. Ott voltak a szülei is.
- És milyen a csaj? – próbálta elterelni a gondolataimat a baklövésemről.
- Nagyon szép és csinos, mint minden vámpír. – arról neki nem kell tudnia, hogy kicsit megtetszett.
- Akkor semmi extra.
- Most megyek és meglátogatom a főnökséget.
Matt bólintott egyet, aztán tovább ment, én pedig a nagy ajtó felé vettem az irányt. Egy hatalmas vasajtó volt, amit úgy tűnik néhány éve építhettek a várhoz. benyitottam. A terem túlsó felén ült Vlagyimir és Stefan egy – egy trónon. Ez a helység egészen jó állapotban volt így ezt választották. A többieknek maradt a „selejt”. Igaz, hogy nem alszunk, de mindenkinek kell, egy hely ahol egyedül lehet. A teremben oszlopok vannak, melyek görög stílusban vannak díszítve. A szoba nyugati oldalán egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan hiányzott az ablak. Amint beléptem minden szem rám meredt. Elindultam a két fő vámpír felé, akik most sem vették le rólam a pillantásukat. Három méterre megálltam tőlük és meghajoltam.
- Hol a lány? – kérdezte Vlagyimir.
- Nem tudtam elhozni, mert…
- Nem érdekelnek a kifogásaid! – vágott közbe Vlagyimir. - Tudod, hogy mennyit jelent ez a lány! – dühöngött.
- De ott van a többi vámpír. Ő miért olyan fontos? – próbáltam menteni magam.
- Tudod, hogy milyen ereje van, amely sokat jelent majd a csatában.
Stefan méltóságteljesen felállt és elém sétált. Nyugodtnak tűnt.
- Andrew. Tudod, hogy az átváltoztatásod óta fiamként tekintek rád. Te vagy a legjobb az ilyen küldetések végrehajtásában. Most az egyszer megúsztad a büntetést.
A kezét rátette a vállamra és mélyen a szemembe nézett. Én is néztem rá. A szeme elsötétedett, a vállamat pedig szorítani kezdte. Stefan különösön erős még egy vámpírhoz képest is. Nagyon fájt. Mintha egy embernek vasat nyomnának a vállába.
- Ne kérlek! – hiába kiabáltam neki, mintha meg se hallotta volna. Mikor végre abbahagyta a kezemet a vállamra raktam és összerogytam. Felnéztem Stefanra, aki hideg tekintettel nézett rám. – Azt mondtátok ez egyszer nem bűntettek.
- Tekintsd emlékeztetőnek. Vihetsz magaddal néhány vámpírt, de ha a lányt nem hozod, ide ne számíts rá, hogy még egyszer elnézőek leszünk. Örülhetsz, hogy kivételeztünk veled. Most menj! – mondta Vlagyimir, aztán legyintett egyet.
Felálltam a földről, és kisétáltam a teremből. Hogy tehette ezt velem Stefan? Még soha nem csinált ilyet. Lehet, hogy félreismertem? Tudtam, hogy Renesmee fontos, de miatta teljesen megváltozott minden. Most mit tegyek? Ha elmennék, biztos, hogy megtalálnának és megölnének, de ha nem viszem eléjük Renesmeet akkor is megölnek.
Elindultam a vámpírok szállására. Azokhoz mentek, akik önszántukból jöttek ide, mert sokukat erőszakkal kell idehozni csak úgy, mint Renesmeet. A hosszú folyosóról egy kisebbe kanyarodtam, ahol benyitottam az egyik ajtón. Nyolc vámpír volt bent.
- Te, te és te velem jösztök! – mutattam rá hármójukra. Nem kérleltem őket, mivel hozzám képest alacsonyabb rangban voltak és kötelességük volt engedelmeskedni a parancsaimnak. Megfordultam és elindultam kifelé, a másik három pedig követett. Újra a nagy folyosón voltunk, amely kivezetett a várból. Kimentünk a hatalmas kőkapun aztán elindultunk lefelé a hegyről. Mindent erdő borított. Cullenék illata vezetett egészen a házig. Néhány méter volt a bozót széléig és ott megálltunk.
- Figyeljetek. Nem muszáj most elkapnunk, de sokáig sem húzhatjuk. Ma csak megfigyeljük. Néhány nap múlva megint eljövünk. A megfelelő pillanatban kell támadnunk, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el.
Miután elmondtam leguggoltunk a bokrok közt és figyeltük a házat. Jasper és Renesmee lépett ki az ajtón. Tettek néhány lépést, aztán Jasper a levegőbe szagolt. Hirtelen a bokrokra szegezte tekintetét, pontosan abba az irányba amerre mi voltunk. Tudtam, hogy gond van ezért intettem a többieknek. Elkezdtünk szaladni, de hallottuk, hogy Jasper jön utánunk.

Bocsi!!!

Sajnálom, de az 5. fejezetet nem tudom feltenni majd talán csak a jövő hét után, mert most szombaton megyek táborba és majd csak jövő hét pénteken jövök haza. Bocsánatot kérek mindenkitől. Remélem nem gond.

4. fejezet

Tudtam, hogy nem bírok el minddel, de nem mertem kiáltani anyáéknak, nehogy hamarabb rám támadjanak. Aztán előléptek a bokor mögül. Egy vámpír volt három farkas társaságában. Halálakor körülbelül 18 év körüli fiú lehetett. Nagyon jóképű volt. Gyönyörű fekete szemei felett, ott lógott sötétbarna, lefelé simuló haja. Ajka szépen ívelt, amely feltűnő volt sötétvörös színe miatt. Teste arányos volt. Még sosem láttam hozzá foghatót. Vagy ez csak egy álom? Ha egy álom, akkor sosem akarok felébredni. Az sem érdekelne, ha száz vérfarkas venne minket körül. De vajon mit keres három vérfarkassal az erdőben egy ilyen lenyűgöző lény? Vele volt a nagy farkas, akivel a tisztáson találkoztam. Apáék éppen megérkeztek. Biztosan a gondolataimból tudták, hogy hol vagyok.
- Ki vagy te? – kérdezte tőle anya.
- Andrew vagyok. – válaszolta dallamszerű hangján – Te vagy Renesmee. – nézett rám elbűvölő szemeivel. Úgy látszik, pontosan tudta ki vagyok, mert nem kérdés volt.
- Mit akarsz a lányommal? – kérdezte apa, féltő, ám enyhén ingerült hangon.
- Terveink vannak vele, amiről nem tudhat senki rajtam, a segítőim, és a felsőbb vámpírokon kívül. Csak annyit mondhatok, hogy az a dolgom, bármi áron vigyem a feljebbvalóim elé. Gyere velünk Renesmee!
El akar szakítani a családomtól? Ezt nem teheti. Eddig tetszett, de valahogy még egy érzés kezdett előtörni belőlem. A düh eluralkodott rajtam. Nem érdekli, hogy mi boldogan élünk és kiszakítana ebből a környezetből csak azért, mert a felsőbb vámpírok azt mondták neki? Ez kegyetlenségre vall. De a hangja egy kicsit elbódított, bár nem annyira, hogy nemet mondjak neki egy ilyen helyzetben.
- Nem megyek. – mondtam ingerülten és tartottam vele a szemkontaktust.
- Hozd! – intett az egyik farkasnak, amely el is indult felém.
A szüleim elém léptek, aztán elindultak a farkas felé. Anya egy kicsit hátrébb maradt, hogy védjen engem. A nagy farkasra koncentráltam. Reméltem, hogy feldühítem és rátámad a mellette álló fajtársára. A kutyussal egymást néztük mintha megmerevedtünk volna. Hirtelen ránézett a mellette álló óriás plüssre és a torkának ugrott.
- Renesmee! Bella! Fussatok!
Apa nem félt a farkasoktól, csak minket akart védeni. Mindhárman elkezdtünk szaladni. A házig meg sem álltunk. Lelassítottunk a kocsi mellett, aztán besétáltunk.
- Milyen volt a vadászat? – kérdezte Jasper.
- Tanulságos. – válaszolta anya. Erre a szóra mindenki ránk figyelt. Még Rosalie is, akit általában nem nagyon érdekel egy vadászat elmesélése. Biztosan az érdekelte őket, hogy lehet egy vadászat tanulságos.
- Ezt, hogy érted?
Apa elkezdte mesélni a történetet:
- Vadászat közben kettéváltunk két szarvas után. Renesmee külön ment. Egy kis idő után meghallottam a gondolataiban, hogy idegenekkel találkozott. Odamentünk és ott volt a látomásbeli vámpír, három vérfarkassal. Renesmee-vel vannak tervei, de csak annyit mondott, hogy csak ő, a fő vámpírok és a segítői tudhatják, mi az. Még hozzátette, hogy minden áron el kell vinnie a feljebbvalóihoz.
Még jó, hogy apa csak azt hallotta, hogy idegenekkel találkoztam és nem koncentrált teljesen. Még csak az kellene, hogy rájöjjenek, hogy Andrew megtetszett nekem. Nem tudom, hogy mit szólnának hozzá, de biztosan nem örülnének neki. Nem fogok kockáztatni, úgyhogy nem mondom el senkinek. Jobb, ha megőrzöm magamban, így nem árthatok vele.
- Resemee! – szólt nekem Carlisle.
- Tessék? Mi az?
- Azt kérdeztem, hogy történt e valami, mielőtt odaért Bella és Edward?
- Nem. Semmi.
- Ez már tényleg nem játék. Meg kell tudnunk mi a céljuk a lánnyal. Egy ideig ne menjen iskolába, nehogy az úton támadják meg. Legalább két vámpírnak mindig itthon kell vele lennie. – Carlisle beszélte a szüleimmel, amibe egyértelműen beleegyeztek.
- Mindent tudhat rólam illetve rólunk, mert egyből felismert. Biztosan tudja hol lakunk és, hogy ki mikor hagyja el a házat.
- Legyen úgy, ahogy mondtam és meg tudunk védeni. Ha valahogy kijátszanának, el kell mennünk. Nem tudhatjuk, hogy mennyien vannak.
- Rendben. – bár nem szívesen válaszoltam ezt. Nem akarom, hogy mindenki rám figyeljen és egész nap be legyek zárva a házba. Meg akarnak védeni, de ne zárjanak be. Nem mertem nekik mondani, hogy nem értek velük egyet.
- Majd délután Emmet és én elmegyünk és keresünk valamit. Hazahozzuk, hogy te és Bella is tudjatok enni.
- De Edward…
- Jaj Emmet ne mond, hogy félsz. – szakította félbe.
- Nem én, csak semmi kedvem elmenni itthonról. Tudod, hogy én semmitől sem félek. De, ha nagyon szeretnéd, veled megyek.
Apa csak mosolygott egyet, aztán megveregette Emmet vállát. Anya csak ült a fotelben, és figyelte az eseményeket. Apa odament hozzá és elé állt. Anya felállt, féltő tekintetével mélyen a szemébe nézett, aztán megölelték egymást. Tudtam, hogy mi volt a gond. Féltett engem, hogy történik velem valami. Én csak figyeltem őket. Olyan aranyosak voltak. Ott szorították egymást. Ha a vámpírok tudnának sírni anya biztosan, zokogna.
Felmentem a szobámba, mert végig kellett gondolnom ezt az egészet. Mit tehetnék, hogy könnyítsek az életünkön. Csakis az én hibámból, vége a nyugalmas éveknek. Utálom Andrew-t, hogy ezt tette velünk. Annyira aljas és nagyképű. Semmi érzés nem látszott rajta, mikor el akart vinni. Se harag, se öröm, vagy bármi más. Semmi. Egy érzéketlen tuskó. De a szeme teljesen magával ragadt és a megjelenése olyan méltóságteljes. A teste gyönyörű és az arca szépsége senkiéhez sem hasonlítható. De mit is képzelek. Még ezek után tetszik, amit velünk csinált? Ennyi ideig kerestem az igazit és abban a vámpírban találok rá, akit a legjobban gyűlölnöm kellene? Nem az nem lehet. Utálom őt és ez nem fog változni! Nem változhat. A szépsége nem téveszthet meg, csak is arra gondolhatok, hogy mire képes egy parancs miatt. Nem érdekli, hogy tönkretesz minket. De miért pont én, kellek neki? Túl titokzatos ez az egész ügy és valahogy meg kell tudnom mi a célja velem, bármi áron.
Az elméletemet megzavarta egy halk kopogás az ajtón.
- Gyere. – mondtam az illetőnek, aki be is nyitott. Emmet volt az.
- Szia, kiscsaj. Megvan a kaja. Ha kérsz, gyere velem.
- Várj csak! Mennyi az idő?
- Már 5 óra elmúlt.
Ennyire eltelt az idő? Észre se vettem, hogy már több órája itt vagyok bent, és azon az illetőn gondolkodtam, akit most nem nevezek meg.
Felálltam az ágyról és elindultam az ajtó felé. Emmettel elindultunk, lementünk a lépcsőn, és a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Kimentünk, és az erdő sűrűjébe sétáltunk. A szüleim ott álltak és úgy tűnt engem várnak.
- Mi már ettünk, a többi a tiéd. Emmet itt marad veled. – mondta anya azután elindultak a ház irányába. Én bólintottam, és elkezdtem enni. A szarvas vére különösen zamatos volt.
- Ez jó fogás volt. - mondtam Emmet-nek, aki eleresztett felém egy mosolyt, aztán újra a fák lombjait nézte. A ”testőröm” megvárta, amíg kiérek a bozótból, azután elvitte a tetemet az erdőbelsejébe. Gyors volt, mert mire a házhoz értem mellettem termett. Ránéztem és ő elégedetten vigyorgott. Én is rámosolyogtam, aztán bementünk a házba. Mikor beléptünk a házba, Jasper hirtelen elém ugrott és gúnyos vigyorral az arcán nézett rám.
- Mi lenne ha…