Suli

Most mentem középiskolába, ráadásul kolis vagyok és nem tudom mennyi időm lesz írni. Nem tudom milyen gyakran lesz friss, de ha tudom kiírom. Bocsi hogy ennyit késtem a frissel, de remélem tetszeni fog nektek
és írjatok komikat lécci. Előre is köszönöm.

- Rendben van. – mondta. - Akkor kezdem. 1926 – ban születtem Chicago – ban. Apám katona volt, anyám pedig bejárónő egy gazdag családnál. Sosem szűkölködtünk, de gazdagok sem voltunk. Csak egy átlagos család voltunk. 1943 – ban egy este Chicago utcáin jártam. Egy sikátorban megláttam egy korombéli fiút, hogy a földön fekszik, egy lány pedig ott guggol mellette és rá van hajolva. Azt hittem a fiú rosszul lett és odamentem hátha segíthetek valamit. Mikor odaértem láttam, hogy a lány a vérét szívja. Rájöttem, hogy vámpír. El akartam futni, de nem volt időm, mert a lány megharapott. Egy férfi szaladt oda, akitől a támadóm megijedt és elszaladt. Stefan volt az. Akkor elvitt a Román klánhoz és mióta vámpír vagyok, ő foglalkozott velem. Mindenben számíthattam rá. Úgy szeretem, mint az apámat. Hát ennyi lenne a rövid történetem. Most mesélj te magadról.
- Azt hittem mindent tudtok rólam. – mondtam neki.
- Igen, de ha akarsz, kérdezhetsz is. A ma történtekről is, vagy bármit, amit szeretnél.
- Mikor először találkoztunk, volt veled néhány vérfarkas. Miért? – kérdeztem érdeklődve.
- Vlagyimir fogadta őket fel, hogy könnyítsék a munkámat, mikor elfogom a leendő katonákat. A vámpírok kiképzésen vannak és egyedül nem biztos, hogy elbírnék velük.
- Anyáék biztosan aggódnak, hogy merre vagyok. Nem tudták, hogy eljöttem.
- Andrew! – hallottuk a folyosóról.
- Bocsi, de most mennem kell. Majd még jövök.
- Rendben. - mondtam neki, és nyomtam egy puszit az arcára. Ő is ugyan ezt tette, aztán mosollyal az arcán kiment. Én is mosolyogtam, de még hogy. Mint a tejbe tök. Már nem is haragszom rá. El sem hiszem, hogy ez történt velem. Mármint az ölelés és a puszi. Annyira jó volt. De most itt ülhetek egyedül és várhatom, amíg visszajön. Egy örökkévalóság lesz.
/Andrew szemszöge/
Elindultam a hang irányába. A folyosón összefutottam Mattel.
- Te szóltál? – kérdeztem tőle.
- Igen. – mondta.
- Miért?
- Csak azt akartam mondani, hogy a csaj tényleg egy bombázó, ahogy mondtad, bár nem az én estem. – mondta Matt.
Én csak elmosolyodtam.
- Nem tudod, merre van Nat? Van egy kis beszédem vele. – kérdeztem tőle.
- Az előbb a legközelebbi bal oldali folyosóra kanyarodott be. – mondta aztán tovább ment.
Én elindultam abba az irányba, amit Matt mondott. Meg is találtam az egyik cella ajtaja előtt. Vámpír gyorsasággal odaszaladtam hozzá és a falnak csaptam.
- Nem bírod elviselni, ha valaki nemet mond neked? –ingerülten kérdeztem tőle.
- Más lány örül, ha egyáltalán hozzáérek, és nem kell semmire kényszerítenem. De ha meglátok egy ilyen lányt, akkor muszáj egy kicsit „közelebbről” is megismernem. Talán a következő alkalommal barátságosabb lesz. – mondta vigyorogva.
- Hogy merészeled? Nem lesz következő alkalom megértetted? Ha még egyszer csak egy ujjal is hozzáérsz úgy, hogy nem parancsolták, ne várd meg míg összetalálkozunk. Elég világos voltam? – kérdeztem dühösen.
- Igen. – mondta gúnyosan. Megigazította a felsőjét és elment. Megölöm Nat –et ha még egyszer hozzáér. Hogy mer bántani, egy ilyen tiszta lényt. Mi lett volna, ha később érek, vissza. El sem merem képzelni.
Csak Renesmeere tudtam gondolni. A gyönyörű vöröses - barna hajára, vérvörös szájára, arany barna szemeire, és gyönyörű testére. Az az ölelés és az a puszi, feledhetetlen. Olyan mintha a felhők közt jártam volna. az illata nagyon jó volt, bár nem tudom semmihez sem hasonlítani. Imádom ezt a lányt és az életem árán is meg fogom védeni.
/Renesmee szemszöge/
Andrew már órák óta elment. Miért nem jön már? Alig várom, hogy itt legyen.
Elkezdtem a téglákat számolni, amiből a fal állt. 1, 2, 3,… 120 – nál meguntam. Mégsem volt olyan jó ötlet. Hirtelen hangokat hallottam az ajtó felől. Az ajtó kinyílt. Három alak tűnt fel. Nat, Matt és egy ismeretlen vámpír. Nat és Matt bejött a cellába, de az ismeretlen nem.
- Gyere már Brian. – szólt Nat az idegennek. Ő szót fogadott, és belépett. A kezében egy aranyszínű tálban valami folyadék volt.
- Most pedig…

8. fejezet

Sziasztok!
Itt a friss remélem tetszeni fog és lécci írjatok komikat, mert nagyon sokat jelentene.


Néhány lépést tettem és megláttam egy hatalmas lábnyomot. Egyből tudtam kié.
- Jacob. Köszönöm, hogy vigyáztál rám, de most megyek haza. – mondtam. Próbáltam lerázni.
- Ne kísérjelek haza? – ajánlotta fel.
- Kösz nem. Akkor, szia, majd találkozunk. – Köszöntem el.
- Szívesen. Szia. – köszönt el, ő is.
Mikor már nem láttam Jacobot, elindultam a lábnyom irányába. Többet is találtam, de csak ritkábban voltak. Úgy tűnik ellenkező irányba kellett volna keresnem Andrewt. Néha elvesztettem a nyomot, de néhány perc múlva mindig megtaláltam a megfelelő irányt. Már kezdett sötétedni. Még mindig nem találtam semmit. Mit mondok majd Andrew- nak, ha találkozunk? Majd kitalálom. És mi van, ha sokan vannak? Ezt a keresést nem gondoltam végig. Anyáék biztosan már aggódnak. Mi lesz, ha hazaérek? Rendesen leszidnak majd. Egyre sötétebb lett, és az erdő ritkulni kezdett. A holdfényben megláttam egy várromot, ahol fáklyák égtek. Elindultam, hogy megnézzem, kik vannak ott, de egy árnyék suhant el előttem. Körbefordultam, de semmit nem láttam. Hirtelen valaki megfogta a két csuklómat és hátul összefogta. Egy idegen vámpír volt. Mikor vámpír lett körülbelül húsz éves lehetett.
- Bajban vagy kislány. – mondta nekem.
- Észrevettem. – válaszoltam neki, de semmit nem reagált.
Elvitt a várig, és egy hatalmas kapun át bementünk. Egy hosszú folyosón cipelt végig, melyből kisebb folyósok nyíltak. Néhány ordítás hallatszott a zárt ajtók mögül, de nem nagyon foglalkoztam ezzel. Az érdekelt, hogy most velem mit fognak tenni. Egy nagy ajtó következett. Egy vámpír állt az ajtónál, aki kinyitotta előttünk. Mikor beléptünk mindenki rám tekintett. A teremben két trón volt, amin két vámpír foglalt helyet. A teremben összesen körülbelül hat vámpír lehetett rajtam, és „vezetőmön” kívül. A jobb oldali trón mellett ott állt Andrew. Sokkal szebb, mint az emlékeimben.
- Az erdő szélén találtam. – mondta az illető, aki még mindig a csuklómat szorította.
- Rendben. Engedd el. – mondta a bal trónban ülő személy. – Én Vlagyimir vagyok, ő pedig Stefan. – mutatott a jobb oldali trón felé. – Mi vagyunk a Román klán vezetői. Nem kell bemutatkoznod Renesmee. Én, már ismerlek. Nyugodtan tegezz mindkettőnket.
- Rendben. – mondtam. Szóval a Román klán fogságába estem.
Még mindig engem bámult mindenki. Elég zavaró volt. Vlagyimir elém lépett, a kezét az állam alá tette és egy kicsit óvatosan felemelte a fejemet.
- Ugyan olyan szép, mint ahogy mondják, hiába vámpír.
Tett körülöttem egy kört, és végignézett rajtam.
- Igen. Az alkata megfelelő. Harcost faragunk belőle. – mondta és komoly arccal a szemembe nézett.
- Harcost? Miért? - ekkor minden összezavarodott bennem.
- Most menjetek. Andrew, Nat kísérjétek a hölgyet a cellájába. Andrew majd mindent elmesél.
Mindkét fiú mellém lépett. Nat volt az, aki behozott a várba. Mikor elindultunk Andrew előttem, Nat pedig mögöttem jött. A hosszú folyosóról is nyíltak cellák. Az egyikbe bevezettek.
- Miért nem mehetek haza? – kérdeztem Andrewt.
- Elmesélek mindent. Régen a Román klán volt az uralkodó ház a vámpíroknál, de a Volturi elvette tőlük ezt a címet. Most a világ minden részét végigjárjuk, hogy megtaláljuk a legerősebb vámpírokat, akik a Volturi ellen harcolni fognak, a cím visszaszerzéséért. Te vagy a legerősebb az új erőd és a harci készséged miatt. Mivel te nem önszántadból áltál be közénk így fogva kell tartanunk.
- Itt leszek egyedül bezárva? – kérdeztem kétségbeesetten.
- Igen. Itt leszel. Én csak parancsot teljesítek. Mindjárt jövök. – mondta aztán kiment. Nat elém lépett.
- Ha társaságra vágysz, én itt vagyok. – vigyorgott perverzül és ölelésre tárta a karját. Lépkedtem hátrafelé, de a falba ütköztem. Ismét elém lépett. Túl közel volt.
- Azt lesheted. – mondtam neki. Felemelte a kezét és pofonvágott. Berepültem a sarokba. A fejemet beütöttem a falba. Felnéztem és észrevettem, hogy Andrew az ajtóban áll. Dühösen nézett Natre. Vámpírsebességgel odafutott Nat – hez, és megfogta a torkánál.
- Ne merj még egyszer hozzáérni és soha ne kényszerítsd olyanra, amit nem akar! – mondta Natnek, aztán elengedte. Nat kiment és Andrew odajött hozzám. Én még mindig a földön feküdtem és csodálkozva néztem, ahogy kiállt értem.
- Jól vagy? – kérdezte selymes hangján.
- Csak nagyon fáj a fejem. – mondtam neki, közben végig a gyönyörű szemeibe néztem.
A fejemet bal oldalt ütöttem be, Andrew pedig oda tette a kezét, és megnézte nem lett e komolyabb sérülésem.
- Szerencsére nem sérültél meg. – mondta. A keze közben az arcomra csúszott. Mindketten felálltunk, Andrew pedig átölelt. A fejét a vállamra hajtotta, és szorosan öleltük egymást. Bárcsak örökre így maradhattunk volna. De sajnos nem. Elengedtük egymást, és leültünk a földre.
- Kérlek, mesélj magadról. – kértem meg Andrewt.

7. fejezet

Itt a 7. fejezet. Remélem tetszeni fog nektek és lécci komikat írjatok.

Andrew. Miért pont Andrew? De olyan jó volt ez az álom. Jó lenne, ha újra álmodnám. Mit csináljak? Nem szerethetem és utálhatom egyszerre. Legszívesebben az elsőt választanám, de aki ellenünk fordul, azt nem szerethetem. Andrew-tól kapott csók sokkal jobb volt, mint a Jacob-é. Még akkor is, ha leszámítjuk, hogy Jacob megcsókolt úgy, hogy nem is akartam. Melyik csajnak jön be ez a nyomulás? Remélem, egy ideig nem találkozok Jacobbal. Bárcsak minden éjjel ugyan ezt álmodhatnám. Meg kell találnom Andrewt valahogy. Azt mondta az álomban nem kell félnem. Meg kell tudnom miért, akarnak elvinni ilyen sürgősen. De nem kószálhatok az erdőben, amíg meg nem talál. Pedig csak ezt tehetem. Úgyis még éjjel van. Senki nem venné észre, ha kimennék. De ezt talán holnap éjjel. Most kipihenem magam. Ezen gondolkoztam, amíg el nem aludtam.
Másnap reggel 10 órakor keltem. Gyorsan rendbe tettem magam, és lementem a földszintre. Senkit nem találtam. Talán mégis jobb lenne, ha minél előbb felkutatnám Andrewt. Szóval az Andrew keresési akció kezdetét veszi.
Első lépés. Felkutatni a földszintet, hogy van e itt valaki.
A nappaliba senki. Átszaladtam a konyhába ott sincs senki.
Második lépés. Körülnézni az udvaron.
Kiszaladtam az udvarra, de se ott sem a garázsban nem volt senki.
Harmadik lépés. Irány az erdő megkeresni Andrewt.
Bevettem magam az erdőbe. Csak mentem a sűrűbe és meg sem álltam. Nem tudtam merrefelé keressem. Ha fordított helyzetbe lennénk és én akarnám, őt elkapni hol rejtőznék el? Egy olyan helyen, ahol nincs ember és jó rejtekhely. Talán a régi kilátónál.
Elindultam a kilátóhoz. A bozótos egyre ritkább lett. De sajnos még egy ideig mennem kellett. Már csak fákat láttam és sziklákat. Megpillantott egy kis tetőt. A kilátó volt az. Odaszaladtam, de senki nem volt. Fel és lerohantam a háromszintes kilátóban, de senki. Szomorúan elindultam visszafelé a hegyoldalon. Hallottam, hogy jön mögöttem valaki. Mentem még néhány métert aztán megfordultam. Szerettem volna, ha Andrew az, de Jacob volt. Póló nélkül jött velem szembe. Azt hitte levesz a lábamról.
- Hát te? – kérdeztem tőle nyugodt hangon.
- Én csak láttam, hogy erre járkál valaki és hát… - magyarázkodott.
- Tudtad, hogy én vagyok ugye? – kérdeztem tőle.
- Na, jó tudtam. Nem akartam, hogy bajod essen és utánad jöttem. – válaszolta.
- Nem vagyok három éves. Tudok vigyázni magamra. – mondtam neki már ingerültebb hangnemben.
- Még haragszol a múltkoriért?
- Igen és nem tudom miért csináltad.
- Mondtam, hogy tetszel nekem, de végre a közelségedet akartam érezni. Ezt nem érted? – kérdezte, miközben néhány lépést felém tett így körülbelül egy méter volt köztünk.
- Nekem nem nehéz a felfogásom, mint neked, mert úgy tűnik nem érted meg, hogy én csak barátként szeretlek, és ezen nem tudsz változtatni akármennyi ilyenfajta csókot, adsz.
- Még egyszer bocsánat – mondta és várta a fejleményt.
- Megbocsátok. – mondtam neki.
Felnézett és az eget kémlelte.
- Keressünk valami rejtekhelyet, mert nem érünk, vissza mire ideér a vihar. – mondta, aztán elindult. Én követtem. Egy barlanghoz vezetett. Éppen oda értünk, mire elkezdett esni az eső. Néhány perc múlva dörögött és villámlott. Leültünk a barlang végébe és vártuk, hogy elálljon az eső.
- Hát nem romantikus? – kérdezte Jacob és figyelte a reakciómat.
- Jacob hagyd abba a próbálkozást. Úgysem fog működni. – válaszoltam.
- Rendben. Egy időre abbahagyom. – mondta, aztán elmosolyodott.
Én nem reagáltam semmit, csak néztem az esőt, ami nem akart elállni. Közben elnyomott az álom. Már megint Andrew - val álmodtam. Ugyan azt, amit az éjjel. Semmi változás nem volt benne, de nem is bántam. Bár Andrewt élőben is szívesen megcsókolnám. Arra ébredtem, hogy Jacobra vagyok dőlve és ő az arcomat simogatja.
- Mégis tetszek neked? – suttogta a fülembe.
Gyorsan felültem.
- Nem. Láttad, hogy elaludtam ugye? Szóval nem tudtam mit csinálok. – mentegetőztem. Nehogy azt higgye, hogy direkt csináltam.
- Jó. Jó. Persze. – mondta gúnyosan.
- Miért is jöttél az erdőbe? – kérdezte.
- Miért kell mindig kérdezősködnöd? – kérdeztem tőle.
- Csak kíváncsi vagyok. – mondta és húzogatta a szemöldökét.
Az eső közben elállt. Felálltam és kimentem. Néhány lépést tettem és megláttam egy…

6. fejezet

Itt a friss, remélem tetszeni fog és lécci írjatok komikat.


- Mi lenne, ha megtanítanám, hogyan védd meg magad? – mondta Jasper, aki még mindig vigyorgott.
- Hát nem is tudom. Nem vagyok az a verekedős típus.
- Meg akarod védeni magad?
- Igen de… - habogtam mikor Jas közbevágott.
- Nincs, semmi „de”. Öltözz át valami sportosabba és találkozunk ugyan itt öt perc múlva.
- Rendben. – válaszoltam, aztán felsiettem a szobámba. Odaléptem a szekrényemhez és kinyitottam. Kikaptam egy tornanadrágot és egy felsőt. Átöltöztem aztán visszamentem a nappaliba, ahol már Jasper várt. Kinyitotta az ajtót és felé mutatott, jelezve, hogy menjek előre. Meg is tettem. Utánam jött és bezárta az ajtót. Néhány lépést tettünk, aztán a levegőbe kezdett szaglászni. A bokrokra szegezte a tekintetét, majd megindult vámpír sebességgel a bokrok közé. Köpni, nyelni nem tudtam. Én észre sem vettem ezeket a jeleket. Talán azért, mert Jasper tapasztaltabb. Vagy az lehet a gond, hogy fél vámpír vagyok? Azt nem hinném. Most nem ez a fontos. Mi lehet Jassel? ? Már vissza kellett volna jönnie. Hol lehet már? Remélem nem esett baja.
A bokrok mozogni kezdtek és faág recsegését hallottam. Egyre közeledett és közeledett. Egyszer csak előlépett. Jasper volt az, sértetlenül. Nem esett semmi baja legalábbis úgy láttam.
/ Andrew szemszöge/
Futottunk egy ideig aztán észrevettük, hogy Jasper már nem követ minket. Visszamentünk a várhoz.
- Most menjetek a dolgotokra. Néhány nap múlva újra elmegyünk, de lehet, hogy még előbb. – mondtam a srácoknak. Bólintottak, aztán bementünk a várba.
/ Renesme szemszöge /
- Nem esett bajod? – kérdeztem tőle.
- Nem, semmi. Nyugodj meg. – mondta nekem.
- De hát kik voltak azok?
- Nem láttam az arcukat csak azt, hogy négy vámpír szalad előlem. – mondta, miközben végig a szemembe nézett. – De ne izguljunk ezen, inkább gyakoroljunk. Az elején egy kicsit visszafogom magam.
Elment tőlem körülbelül tíz méterre. Intett nekem, hogy induljak felé, amit meg is tettem. Felé futottam miközben ő is ugyan ezt tette. Mikor elértük egymást megfogta a jobb karom és hátrafordított. Hátul összefogta a kezeimet. Elrugaszkodtam és átugrottam a feje fölött. A kezeimet nem engedte el. Ő is elrugaszkodott, így ugyan ebbe az állásba érkeztünk. Megpróbáltam felé rúgni, de kitért előle. Miközben még egyszer felé rúgtam, kiszabadítottam a kezeimet és gyorsan felé fordultam. Megfogtam a vállait és két vállra fektettem.
- Nagyon tehetséges vagy. – mondta meglepődve és aztán elengedett felém egy mosolyt.
- Köszönöm. – mondtam neki aztán viszonoztam a mosolyt.
- Most menjünk be és majd gyakorolunk még. – javasoltam.
- Rendben. – értett velem egyet.
Bementünk a házba. Emmet már ott várt minket.
- Gratulálok kiscsaj. – rázott velem kezet.
- Köszönöm. – mondtam neki aztán összenéztünk Jasperrel. – Te láttad mit csináltunk?
- Persze. Az ablakból néztem. – mondta, aztán leült tévét nézni.
Én a szobám felé vettem az irányt. Már estefelé volt. Úgysem tudtam mit csinálni, így kiálltam az erkélyre. Szétnéztem, de nem láttam semmi furcsát. Visszamentem és leültem az ágyamra. Nagyon büszke voltam magamra, hogy végre tudok néhány cselt. Már meg tudnám magam védeni. Talán. Jasperrel más, mert őt ismerem és egyedül volt, de idegenek ellen nem tudom, hogy mit tennék. Talán először megpróbálnám megvédeni magam, aztán…. Semmi aztán. Bíznom kell magamban. Biztosan sikerülni, de remélem, nem kerül rá sor, hogy kipróbáljam. Ráadásul Jasper megdicsért. Tényleg jól menne a „harc”?
Hirtelen hangokat hallottam az udvar felől. Egyszer csak beugrott valaki az erkélyre. Jacob volt az.
- Jacob? Hogy hogy itt vagy? – kérdeztem tőle döbbent arccal, miközben felugrottam az ágyról.
- Én csak látogatóba jöttem. – mondta kifogásokat keresve.
- Este? Az erkélyajtón keresztül? – kérdeztem.
- Muszáj volt. Titokban akartam jönni. – mondta komoly arccal.
- Miért?
- Kérlek hallgass végig.
- Rendben.
- Mikor legutóbb itt jártam nagyon meglepődtem, milyen szép lettél, sőt gyönyörű. A vérfarkasok nem nagyon szeretik a vámpírokat, de ez most kivétel. Talán azért, mert fél vámpír vagy. - A mondandója közben egyre közelebb lépett hozzám. A jobb kezét az arcomra tette. – De engem ez nem zavar. A szerelmet, amit már rég elfojtottam magamban, te újra felébresztetted. Tudom, hogy nemrég találkoztunk újra, de nekem ez az idő is elég volt. Elmondtam neked az érzéseimet és most…
- Most mondjak valamit ugye? – kérdeztem.
- Pontosan.
- Hát én is szeretlek, de csak, mint egy barátot vagy egy testvért. – levettem a kezét az arcomról - De…
- Nem viszonzod az érzéseimet? De hát én mindent meg tudnék adni neked.
Miután elmondta megölelt. Gyengéd volt. Én is átöleltem, és ez felébresztett benne valamit. A teste enyhén megfeszült. Felkapta a fejét és hirtelen megcsókolt. Próbáltam ellenkezni, de nem engedett a szorításból. Megpróbáltam kihúzni a kezem, de nem kellett sokáig próbálkoznom, mert elengedett, és egy fél lépést hátralépett.
- Bocsáss meg. Én nem tudom miért csináltam. – mentegetőzött.
- Menj el. – mondtam neki ingerülten.
- De tényleg sajnálom.
- Menj már el! – kiáltottam rá.
Bánatos arccal megfordult és ugyan ott távozott, ahol érkezett. Hogy gondolta ezt? Mi csak barátok vagyunk. Azt hitte, hogy erőszakkal megcsókol, és egyből beleszeretek. Na, azt lesheti. Jobb, ha olvasok, egy kicsit az biztosan lenyugtat.
Lefeküdtem az ágyra a könyvet pedig a kezedbe vettem. Hirtelen az volt az érzésem, hogy ki kell mennem egy kicsit kiszellőztetni a fejemet. Kimásztam az erkélyen keresztül és bementem az erdőbe. Csak mentem és mentem, meg sem álltam, amíg zajt nem hallottam. Az egyik bokor mozogni kezdett és én nem vártam, meg míg előjön valami. Elkezdtem szaladni, de követett, bármi is volt az. Az üldözőm nem tágított én pedig már untam a szaladgálást. Hirtelen megtorpantam és szembefordultam a felém tartó lénnyel. Ő is megállt előttem két méterre és csak akkor láttam meg, hogy ki az. A gyönyörű arcról le sem tudtam venni a szememet és a szavam is elállt. Andrew volt az. Megpróbáltam összeszedni magamat.
- Miért követtél? – kérdeztem tőle.
- Bocsáss meg. Nem akartalak megijeszteni. Csak utánad jöttem nehogy bajod essen egyedül az erdőben. – mondta nyugodt arccal.
- Nem a te csapatod az, akiktől félnem kellene? – kérdeztem.
Odalépet elém és ajkait az enyémhez nyomta. Az érintésétől teljesen elolvadtam. Ez a csók. Még sok ideig elálltam volna így. Andrew véget vetett a csóknak és a rám nézett igéző szemeivel.
- Tőlünk nem kell félned. – mondta nyugodt hangon.
Mikor felkeltem a könyv ugyan úgy volt a kezemben, mint mikor elnyomott az álom.

5. fejezet

Bocsi a késésért! Itt a friss, remélem tetszeni fog mindenkinek és várom a komikat.

/Andrew szemszöge/
Most mit csináljak. A román klán nem fog örülni, hogy elszúrtam a megbízatást. Azt mondták én vagyok a legjobb emberük, erre elbénázom. Egy lány kiszúrt velem. De milyen lány. Gyönyörű vöröses-barna haja megcsillant a fák koronái közt besütő napfényben és az arca, mint egy angyalé. Vonalai csinosak voltak. Stefan és Vlagyimir mondták, hogy egy vámpírhoz képest is gyönyörű, na de ennyire. Ezen gondolkodtam, amíg végig értem a hosszú folyosón. Egy romos középkori várban laktunk, amíg itt vagyunk. Forkstól nem messze volt, melyet a turisták nem látogattak. A legenda szerint, egy lovag szelleme kísért a várban, amit úgy tűnik, az emberek elhisznek. De ez hülyeség, mert még nem futottam össze egyetlen szellemmel se. Ebben a pillanatban az egyik ajtón egy személy rontott be. Rápillantottam, de tudhattam volna kinek a stílusa ez az érkezés.
- Szevasz, öcsi! Mizu? – kérdezte tőlem az illető.
Mattt volt, aki az óta a legjobb barátom mióta találkoztunk. Sőt inkább testvéremként tekintek rá. A legjobb srác, akit valaha ismertem.
- Óóóóó semmi. Csak nem tudtam elhozni a lányt, akit a vezetők annyira vártak és emiatt biztosan kapni fogok, de semmi érdekes. Te miért császkálsz itt?
- Csak lógok és… - erre bevágott egy döbbent arcot. – Nincs itt a csaj? Hű haver.
- Tudom, tudom. Használta az erejét és ellógtak. – mondtam neki letörten.
- Várj! Szóval többen is voltak? – kérdezte Matt kikerekedett szemekkel.
- Ja. Ott voltak a szülei is.
- És milyen a csaj? – próbálta elterelni a gondolataimat a baklövésemről.
- Nagyon szép és csinos, mint minden vámpír. – arról neki nem kell tudnia, hogy kicsit megtetszett.
- Akkor semmi extra.
- Most megyek és meglátogatom a főnökséget.
Matt bólintott egyet, aztán tovább ment, én pedig a nagy ajtó felé vettem az irányt. Egy hatalmas vasajtó volt, amit úgy tűnik néhány éve építhettek a várhoz. benyitottam. A terem túlsó felén ült Vlagyimir és Stefan egy – egy trónon. Ez a helység egészen jó állapotban volt így ezt választották. A többieknek maradt a „selejt”. Igaz, hogy nem alszunk, de mindenkinek kell, egy hely ahol egyedül lehet. A teremben oszlopok vannak, melyek görög stílusban vannak díszítve. A szoba nyugati oldalán egy hatalmas lyuk tátongott, ahonnan hiányzott az ablak. Amint beléptem minden szem rám meredt. Elindultam a két fő vámpír felé, akik most sem vették le rólam a pillantásukat. Három méterre megálltam tőlük és meghajoltam.
- Hol a lány? – kérdezte Vlagyimir.
- Nem tudtam elhozni, mert…
- Nem érdekelnek a kifogásaid! – vágott közbe Vlagyimir. - Tudod, hogy mennyit jelent ez a lány! – dühöngött.
- De ott van a többi vámpír. Ő miért olyan fontos? – próbáltam menteni magam.
- Tudod, hogy milyen ereje van, amely sokat jelent majd a csatában.
Stefan méltóságteljesen felállt és elém sétált. Nyugodtnak tűnt.
- Andrew. Tudod, hogy az átváltoztatásod óta fiamként tekintek rád. Te vagy a legjobb az ilyen küldetések végrehajtásában. Most az egyszer megúsztad a büntetést.
A kezét rátette a vállamra és mélyen a szemembe nézett. Én is néztem rá. A szeme elsötétedett, a vállamat pedig szorítani kezdte. Stefan különösön erős még egy vámpírhoz képest is. Nagyon fájt. Mintha egy embernek vasat nyomnának a vállába.
- Ne kérlek! – hiába kiabáltam neki, mintha meg se hallotta volna. Mikor végre abbahagyta a kezemet a vállamra raktam és összerogytam. Felnéztem Stefanra, aki hideg tekintettel nézett rám. – Azt mondtátok ez egyszer nem bűntettek.
- Tekintsd emlékeztetőnek. Vihetsz magaddal néhány vámpírt, de ha a lányt nem hozod, ide ne számíts rá, hogy még egyszer elnézőek leszünk. Örülhetsz, hogy kivételeztünk veled. Most menj! – mondta Vlagyimir, aztán legyintett egyet.
Felálltam a földről, és kisétáltam a teremből. Hogy tehette ezt velem Stefan? Még soha nem csinált ilyet. Lehet, hogy félreismertem? Tudtam, hogy Renesmee fontos, de miatta teljesen megváltozott minden. Most mit tegyek? Ha elmennék, biztos, hogy megtalálnának és megölnének, de ha nem viszem eléjük Renesmeet akkor is megölnek.
Elindultam a vámpírok szállására. Azokhoz mentek, akik önszántukból jöttek ide, mert sokukat erőszakkal kell idehozni csak úgy, mint Renesmeet. A hosszú folyosóról egy kisebbe kanyarodtam, ahol benyitottam az egyik ajtón. Nyolc vámpír volt bent.
- Te, te és te velem jösztök! – mutattam rá hármójukra. Nem kérleltem őket, mivel hozzám képest alacsonyabb rangban voltak és kötelességük volt engedelmeskedni a parancsaimnak. Megfordultam és elindultam kifelé, a másik három pedig követett. Újra a nagy folyosón voltunk, amely kivezetett a várból. Kimentünk a hatalmas kőkapun aztán elindultunk lefelé a hegyről. Mindent erdő borított. Cullenék illata vezetett egészen a házig. Néhány méter volt a bozót széléig és ott megálltunk.
- Figyeljetek. Nem muszáj most elkapnunk, de sokáig sem húzhatjuk. Ma csak megfigyeljük. Néhány nap múlva megint eljövünk. A megfelelő pillanatban kell támadnunk, de ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el.
Miután elmondtam leguggoltunk a bokrok közt és figyeltük a házat. Jasper és Renesmee lépett ki az ajtón. Tettek néhány lépést, aztán Jasper a levegőbe szagolt. Hirtelen a bokrokra szegezte tekintetét, pontosan abba az irányba amerre mi voltunk. Tudtam, hogy gond van ezért intettem a többieknek. Elkezdtünk szaladni, de hallottuk, hogy Jasper jön utánunk.

Bocsi!!!

Sajnálom, de az 5. fejezetet nem tudom feltenni majd talán csak a jövő hét után, mert most szombaton megyek táborba és majd csak jövő hét pénteken jövök haza. Bocsánatot kérek mindenkitől. Remélem nem gond.

4. fejezet

Tudtam, hogy nem bírok el minddel, de nem mertem kiáltani anyáéknak, nehogy hamarabb rám támadjanak. Aztán előléptek a bokor mögül. Egy vámpír volt három farkas társaságában. Halálakor körülbelül 18 év körüli fiú lehetett. Nagyon jóképű volt. Gyönyörű fekete szemei felett, ott lógott sötétbarna, lefelé simuló haja. Ajka szépen ívelt, amely feltűnő volt sötétvörös színe miatt. Teste arányos volt. Még sosem láttam hozzá foghatót. Vagy ez csak egy álom? Ha egy álom, akkor sosem akarok felébredni. Az sem érdekelne, ha száz vérfarkas venne minket körül. De vajon mit keres három vérfarkassal az erdőben egy ilyen lenyűgöző lény? Vele volt a nagy farkas, akivel a tisztáson találkoztam. Apáék éppen megérkeztek. Biztosan a gondolataimból tudták, hogy hol vagyok.
- Ki vagy te? – kérdezte tőle anya.
- Andrew vagyok. – válaszolta dallamszerű hangján – Te vagy Renesmee. – nézett rám elbűvölő szemeivel. Úgy látszik, pontosan tudta ki vagyok, mert nem kérdés volt.
- Mit akarsz a lányommal? – kérdezte apa, féltő, ám enyhén ingerült hangon.
- Terveink vannak vele, amiről nem tudhat senki rajtam, a segítőim, és a felsőbb vámpírokon kívül. Csak annyit mondhatok, hogy az a dolgom, bármi áron vigyem a feljebbvalóim elé. Gyere velünk Renesmee!
El akar szakítani a családomtól? Ezt nem teheti. Eddig tetszett, de valahogy még egy érzés kezdett előtörni belőlem. A düh eluralkodott rajtam. Nem érdekli, hogy mi boldogan élünk és kiszakítana ebből a környezetből csak azért, mert a felsőbb vámpírok azt mondták neki? Ez kegyetlenségre vall. De a hangja egy kicsit elbódított, bár nem annyira, hogy nemet mondjak neki egy ilyen helyzetben.
- Nem megyek. – mondtam ingerülten és tartottam vele a szemkontaktust.
- Hozd! – intett az egyik farkasnak, amely el is indult felém.
A szüleim elém léptek, aztán elindultak a farkas felé. Anya egy kicsit hátrébb maradt, hogy védjen engem. A nagy farkasra koncentráltam. Reméltem, hogy feldühítem és rátámad a mellette álló fajtársára. A kutyussal egymást néztük mintha megmerevedtünk volna. Hirtelen ránézett a mellette álló óriás plüssre és a torkának ugrott.
- Renesmee! Bella! Fussatok!
Apa nem félt a farkasoktól, csak minket akart védeni. Mindhárman elkezdtünk szaladni. A házig meg sem álltunk. Lelassítottunk a kocsi mellett, aztán besétáltunk.
- Milyen volt a vadászat? – kérdezte Jasper.
- Tanulságos. – válaszolta anya. Erre a szóra mindenki ránk figyelt. Még Rosalie is, akit általában nem nagyon érdekel egy vadászat elmesélése. Biztosan az érdekelte őket, hogy lehet egy vadászat tanulságos.
- Ezt, hogy érted?
Apa elkezdte mesélni a történetet:
- Vadászat közben kettéváltunk két szarvas után. Renesmee külön ment. Egy kis idő után meghallottam a gondolataiban, hogy idegenekkel találkozott. Odamentünk és ott volt a látomásbeli vámpír, három vérfarkassal. Renesmee-vel vannak tervei, de csak annyit mondott, hogy csak ő, a fő vámpírok és a segítői tudhatják, mi az. Még hozzátette, hogy minden áron el kell vinnie a feljebbvalóihoz.
Még jó, hogy apa csak azt hallotta, hogy idegenekkel találkoztam és nem koncentrált teljesen. Még csak az kellene, hogy rájöjjenek, hogy Andrew megtetszett nekem. Nem tudom, hogy mit szólnának hozzá, de biztosan nem örülnének neki. Nem fogok kockáztatni, úgyhogy nem mondom el senkinek. Jobb, ha megőrzöm magamban, így nem árthatok vele.
- Resemee! – szólt nekem Carlisle.
- Tessék? Mi az?
- Azt kérdeztem, hogy történt e valami, mielőtt odaért Bella és Edward?
- Nem. Semmi.
- Ez már tényleg nem játék. Meg kell tudnunk mi a céljuk a lánnyal. Egy ideig ne menjen iskolába, nehogy az úton támadják meg. Legalább két vámpírnak mindig itthon kell vele lennie. – Carlisle beszélte a szüleimmel, amibe egyértelműen beleegyeztek.
- Mindent tudhat rólam illetve rólunk, mert egyből felismert. Biztosan tudja hol lakunk és, hogy ki mikor hagyja el a házat.
- Legyen úgy, ahogy mondtam és meg tudunk védeni. Ha valahogy kijátszanának, el kell mennünk. Nem tudhatjuk, hogy mennyien vannak.
- Rendben. – bár nem szívesen válaszoltam ezt. Nem akarom, hogy mindenki rám figyeljen és egész nap be legyek zárva a házba. Meg akarnak védeni, de ne zárjanak be. Nem mertem nekik mondani, hogy nem értek velük egyet.
- Majd délután Emmet és én elmegyünk és keresünk valamit. Hazahozzuk, hogy te és Bella is tudjatok enni.
- De Edward…
- Jaj Emmet ne mond, hogy félsz. – szakította félbe.
- Nem én, csak semmi kedvem elmenni itthonról. Tudod, hogy én semmitől sem félek. De, ha nagyon szeretnéd, veled megyek.
Apa csak mosolygott egyet, aztán megveregette Emmet vállát. Anya csak ült a fotelben, és figyelte az eseményeket. Apa odament hozzá és elé állt. Anya felállt, féltő tekintetével mélyen a szemébe nézett, aztán megölelték egymást. Tudtam, hogy mi volt a gond. Féltett engem, hogy történik velem valami. Én csak figyeltem őket. Olyan aranyosak voltak. Ott szorították egymást. Ha a vámpírok tudnának sírni anya biztosan, zokogna.
Felmentem a szobámba, mert végig kellett gondolnom ezt az egészet. Mit tehetnék, hogy könnyítsek az életünkön. Csakis az én hibámból, vége a nyugalmas éveknek. Utálom Andrew-t, hogy ezt tette velünk. Annyira aljas és nagyképű. Semmi érzés nem látszott rajta, mikor el akart vinni. Se harag, se öröm, vagy bármi más. Semmi. Egy érzéketlen tuskó. De a szeme teljesen magával ragadt és a megjelenése olyan méltóságteljes. A teste gyönyörű és az arca szépsége senkiéhez sem hasonlítható. De mit is képzelek. Még ezek után tetszik, amit velünk csinált? Ennyi ideig kerestem az igazit és abban a vámpírban találok rá, akit a legjobban gyűlölnöm kellene? Nem az nem lehet. Utálom őt és ez nem fog változni! Nem változhat. A szépsége nem téveszthet meg, csak is arra gondolhatok, hogy mire képes egy parancs miatt. Nem érdekli, hogy tönkretesz minket. De miért pont én, kellek neki? Túl titokzatos ez az egész ügy és valahogy meg kell tudnom mi a célja velem, bármi áron.
Az elméletemet megzavarta egy halk kopogás az ajtón.
- Gyere. – mondtam az illetőnek, aki be is nyitott. Emmet volt az.
- Szia, kiscsaj. Megvan a kaja. Ha kérsz, gyere velem.
- Várj csak! Mennyi az idő?
- Már 5 óra elmúlt.
Ennyire eltelt az idő? Észre se vettem, hogy már több órája itt vagyok bent, és azon az illetőn gondolkodtam, akit most nem nevezek meg.
Felálltam az ágyról és elindultam az ajtó felé. Emmettel elindultunk, lementünk a lépcsőn, és a bejárati ajtó felé vettük az irányt. Kimentünk, és az erdő sűrűjébe sétáltunk. A szüleim ott álltak és úgy tűnt engem várnak.
- Mi már ettünk, a többi a tiéd. Emmet itt marad veled. – mondta anya azután elindultak a ház irányába. Én bólintottam, és elkezdtem enni. A szarvas vére különösen zamatos volt.
- Ez jó fogás volt. - mondtam Emmet-nek, aki eleresztett felém egy mosolyt, aztán újra a fák lombjait nézte. A ”testőröm” megvárta, amíg kiérek a bozótból, azután elvitte a tetemet az erdőbelsejébe. Gyors volt, mert mire a házhoz értem mellettem termett. Ránéztem és ő elégedetten vigyorgott. Én is rámosolyogtam, aztán bementünk a házba. Mikor beléptünk a házba, Jasper hirtelen elém ugrott és gúnyos vigyorral az arcán nézett rám.
- Mi lenne ha…

3. fejezet

Apa és anya berontottak a szobámba.
- Mi történt kicsim? – kérdezte anya ijedt arccal.
- Rosszat álmodtam.
Leült az ágyamra és megölelt.
- Mit álmodtál? - kérdezte apa érdeklődve.
- Éjjel sétáltam az erdőben és megláttam egy farkast a földön. Nem mozdult. Azt hittem, hogy Seth. Megsimogattam, erre felállt. De nem Seth volt az. Az a nagy farkas, amellyel találkoztam az erdőben, a rétnél. Elkezdtem lassan hátrálni, de mielőtt megfordultam volna megtámadt, ekkor ébredtem fel.
Esme benyitott és ezt kérdezte:
- Mi történt?
- Csak rosszat álmodtam nincs semmi baj.
- De már jól vagy?
- Igen, persze, köszi.
Aztán kiment, és apa folytatta a kérdezgetést:
- Más nem volt az álomban?
- Nem, csak ennyi volt.
- Próbálj meg aludni, ha valami baj van, csak szólj nyugodtan.
- Rendben.
Kimentek szobámból én pedig megpróbáltam elaludni. Igazság szerint féltem. Féltem, hogy megint ugyan azt álmodom. De hiába gondolkodok ezen, egyszer úgyis el kell aludnom. Ez így is volt. 5 perc múlva el is aludtam. Már csak reggel ébredtem fel. Kimásztam az ágyból és lementem a lépcsőn, ahol Rosalie fogadott.
- Minden rendben volt miután kijöttek a szüleid?
- Igen. De merre vannak a többiek?
- Carlisle dolgozik, Edward és Bella a szobában, Esme és Alice vásárolnak, Emmet és Jasper pedig vadászni mentek.
- Értem.
Visszamentem a szobámba és rendbe hoztam magam. Felvettem egy farmert és egy pólót. Visszamentem a nappaliba, de akkor már Jasper és Emmet itthon voltak. Alice és Esme is betoppantak, Carlisle-lal együtt.
- Carlisle! Te nem dolgozol?
- Dolgoztam. Az volt az érzésem jobb lesz, ha haza jövök. Egyszerre érkeztünk haza Esme-ékkel.
Mindenki leült. Ki a kanapéra ki a fotelekbe. Nem tudom miért. Az eső is elkezdett esni. Dörgött és villámlott is. Mintha várnánk valakit, vagy valamit. Egyszer csak dörömbölést hallunk a bejárat felől. Esme felállt, hogy kinyissa az ajtót, de mielőtt elindult volna az illető betörte. Belépett. Egy nőt tartott a kezében. Jacob volt az. De hát ő elment! Tanyat tartotta a kezében. A vér szagát éreztem. Jacob karján egy hosszú karomnyom volt. Tanyan is volt egy. De neki nem a karján, hanem a combján. Mivel vámpír volt nem vérzett a seb, de látszott rajta, hogy nagyon fáj neki.
- Carlisle kérlek, segíts rajta!- mondta Jacob aggódó hangnemben. Igaz, hogy nem szereti a vámpírokat, de azért nem akarta, hogy ok nélkül meghaljon.
Carlisle most nem törődött azzal, hogy Jacob honnan került elő. Átvette Tanyat és lefektette a kanapéra.
- Mi történt vele? – kérdezte Carlisle.
- Megtámadta egy hatalmas farkas.
Az a farkas lehetett, amellyel találkoztam az erdőben. Tanya rövidnadrágot viselt így nem kellett letépni a nadrág szárát. Carlisle kitisztította a sebet, bekente, aztán bekötözte. Odament Jacobhoz, aki az egyik fotelben ült. A karján lévő sebet akarta ellátni. Miközben tevékenykedett kikérdeztük Jacobot:
- Hogy-hogy itt vagy Folksban? Hol voltál eddig? – kérdezte tőle anya.
- Kanadában voltam egészen idáig. Találkoztam egy másik falkával, akik a Sziklás- hegységben élnek. Senki nem háborgatja azt a helyet, így nem fenyegeti őket a lebukás veszélye. Szinte ugyan olyanok, mint mi, de az a hely egészen varázslatos. Olyan nyugalmas. Találkoztam egy több mint 200 éves vérfarkassal, akitől sokat tanultam a farkas létről. Biztosan visszamegyek még oda. – áradozott Jacob a kanadai farkas tanyáról.
A történet közben mindig rám tekintett. Egy furcsa pillantással. Még nem nézett rám így soha senki. Zavarban voltam. Nem tudtam mit csináljak, így felálltam és elindultam a kijárat felé. Elmentem előtte, és közben végig követett a szemeivel. Éreztem, hogy mindenki figyel, de megpróbáltam nem figyelembe venni és kiléptem az ajtón. Bementem az erdőbe és leültem egy nagy fa alá. Mostanában nagyon sok furcsa dolog történt. Már egy ideje nyugis volt az életünk, de most mindenféle dolog történik. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy félnünk kell minden vadászaton, sétán, vagy az erdőben töltött idő alatt. Vámpírok vagyunk, és mégis félnünk kell egy állattól. Igaz, hogy nagy és a vámpírok fő ellensége, de mégis csak egy állat. Mi lenne, ha emberek lennénk? Egész nap a házban kuksolnánk? Ez a dolog valahogy nem fér a fejembe. Igaz, hogy nem szeretném bántani, de ez nem mehet így tovább.
Az erdő felé néztem mikor ajtónyitást hallottam. Jacob és Tanya jött ki, Esme meg Carlisle kikísérték őket. Próbáltam kerülni a szemkontaktust, de kíváncsi voltam engem néz e mikor befelé menet elmegyek mellette. Felmentem a lépcsőn ők meg pont akkor értek oda. Lassabban haladtak, mint én ezért volt időm megfigyelni a reakcióját. Megpróbáltam gyorsan rápillantani, úgy, hogy ha nem engem néz, észre sem veszi. De engem nézett. A szemében különös csillogást láttam, amely nagyon feltűnően fénylett sötét szemeiben.
- A lépcsőre figyelj! – szólt rá Tanya Jacobra, aki még néhány másodpercig engem nézett, aztán mintha semmi sem történt volna, komoly arccal a lépcsőre meredt.
Már megint zavarba hozott. Ez az állandó bámulás az őrületbe kerget. Felmentem a szobámba és leültem olvasni. A kedvenc könyvemet, a Vámpírnaplókat. Jókat nevetek azon milyenek a könyvben lévő vámpírok. Például elég furcsa az, hogy hogyan hat rájuk a nap. Miket találnak ki az emberek. A fantáziájuk magával ragadó. Nem hallottam még vámpírt, aki ilyen történeteket talált volna ki. A vámpírok is ábrándoznak, de a való világról és az élet történéseiről. Én sokszor ábrándozok. A könyv viszont nem csak ezért tetszik. Tele van szerelemmel. Nagyon romantikus. Ahogy Stefan szereti és óvja legnagyobb szerelmét, Elenát. Imádom ezt a könyvet.
Az olvasással eltelt az egész nap. Jó idő volt így kinyitottam az erkély ajtaját. Lefeküdtem. Elálmosodtam az olvasásban, ezért elég fáradt voltam. Hamar el is aludtam.
Reggel, miután felkeltem, átöltöztem, és lementem a földszintre. Apa fogadott a lépcső végében:
- Van kedved vadászni?
- Persze. Ki jön még?
- Anya. Most csak hárman megyünk.
Kiléptünk az ajtón és elindultunk az erdő felé. Egyre beljebb és beljebb mentünk. Megláttunk két szarvast. Az egyik egy kicsit nagyobb volt ezért őt szemeltem ki magamnak, de gondoltam, ha anya és apa egyre vadásznak nekik nagyobb kell, így inkább a kicsit választottam.
- Az enyém a kicsi, a tiétek a nagy.
Bólintottak, aztán mindannyian elindultunk a kiszemelt zsákmány irányába. A két szarvas ellenkező irányba futottak. Az enyém arra, amerre a tisztás felé kell menni, bár az jóval távolabb volt. Hirtelen mozgást hallottam a bozótból tőlem balra, és megálltam az egyik fa tövében. Aztán a hátam mögül is. Néhány másodperc múlva már több irányból. Hallottam, hogy egyre közelednek felém.

2. fejezet

Egy nagy és sötét félelmetes farkas volt. Nagyon megijedtem. Nem volt időm elfutni ezért felmásztam egy fára. Vártam egy kicsit hátha elmegy, de nem tágított. Ekkor ráugrottam a hátára és összerogyott. Gyorsan lemásztam a farkasról és kifutottam az erdőből, a kocsimig meg sem álltam. A rétre már nem követett. Lehet, hogy csak el akart üldözni. Gyorsan beültem a kocsiba. megfordultam és visszahajtottam a házhoz. Mikor visszaértem leparkoltam a Volvo mellé és beszaladtam a házba. Bementem a nappaliba ahol az egész család várt. Míg összeszedtem a gondolataimat mindenki engem nézett.
- Na, hogy ment a kocsi? - kérdezte kíváncsian Rosalie.
- Jól de…
- Valami baj van vele?
- Nem, a kocsival semmi baj.
- Akkor mi történt? Olyan ijedtnek látszol.
- Kocsikázás közben találtam egy gyönyörű rétet egy kis patakkal, ami az erdőből jött. Elindultam az erdőbe, hogy megnézzem honnan ered a víz. Találtam egy nagy farkas lábnyomot, de továbbmentem és egy hangos morgást hallottam, aztán egy hatalmas farkas akart megtámadni, de sikerült meglógnom.
- De jól vagy?- kérdezte anya.
- Jól vagyok, de most nem ez a lényeg. Hatalmas volt ez a farkas. Még eddig soha sem láttam ekkorát!
- Itt valami készül. - szólt Carlisle - Először egy idegen vámpír jön Alice látomása szerint, majd egy hatalmas farkassal találkozik Renesme az erdőben. Mindez megtörténik nem messze a házunktól. Ezek nem véletlenek. Meg tudnád mutatni hol, van az a rét és, hogy hol találkoztál a farkassal?
- Persze.
Carlisle, apa, Emmet és én beültünk a Volvoba. Elindultunk a földúton én pedig navigáltam. Mikor odaértünk és kiszálltunk a kocsiból elmentünk a patakig aztán be az erdőbe.
- Itt a lábnyom. – a földre mutattam.
- Ez tényleg hatalmas – mondta Emmet és döbbent arccal figyelte.
- És merre láttad a farkast?
- Még tettem néhány lépést aztán már elő is jött.
Elkezdtük keresni, de sehol nem találtuk.
- Ezek szerint elment. Biztosan, mert meg találtam és nem akart emiatt tovább itt maradni.
Visszamentünk a kocsihoz és beültünk. Nem értettem hová tűnhetett. Egy olyan nagy farkas? Egy kicsit megijesztett, amit Carlisle mondott, hogy a vámpír és a farkas, nem véletlen, hogy idejöttek. Lehet, hogy ennek még lesz folytatása? Ekkor a kocsi megállt és mindannyian kiszálltunk.
Bementünk a házba és a többiek kíváncsian néztek minket.
- Ott volt farkas? – kérdezte Esme.
- Már nem, de a lábnyomot megtaláltuk és tényleg olyan nagy, mint ahogy Renesme mondta.
Mindenki elhallgatott aztán felmentek a szobájukba. Követtem a példájukat és én is felmentem a sajátomba. Lezuhanyoztam és lefeküdtem. Az ágyamból néztem a holdat az ablakon keresztül. De ez így nem érdekes. Felkeltem az ágyból és kimásztam az ablakon keresztül. Felültem a tetőre és onnan néztem a holdat. Telihold volt. Ez a legromantikusabb dolog, amit el tudok képzelni. Egy szerelmes pár kiül és nézik a holdat. Még soha nem voltam szerelmes, de már szeretném megtapasztalni, hogy milyen. Azt szeretném, ha a szerelmem vámpír lenne, mint én. Ha vicces lenne és kedves. Végignézek a családomon és mindenki szerelmes, boldog és van, aki megérti. Engem is megértenek és boldog is vagyok, de ez a fajta szeretet hiányzik az életemből. Lemásztam a tetőről be az ablakon az ágyamba. Még nézelődtem egy kicsit aztán elaludtam. Reggel semmi váratlan nem fogadott. Ugyan olyan volt, mint minden reggel. Lementem a földszintre, de senki nem fogadott semmi váratlan hírrel. Úgy tűnik ez a nap nyugis lesz.
A tesi óra ma egész jó volt. Röplabdáztunk, amit nagyon szeretek. Én vagyok a legjobb játékos, ami persze a vámpírság miatt van. Mindig azon vitatkoznak, hogy melyik csapatban legyek, ami persze nekem tökéletesen mindegy. Mikor kiválasztottuk a csapatokat elkezdődött a játék. Kicsit vissza kellett fognom az erőm, mert izgatott voltam. Imádtam lecsapni. Az ellenfél egyik tagja átütötte a labdát, amely pont az egyik csapattársam kezéhez ment. Ő átütötte egy másiknak az meg nekem. Feladta magasra én pedig egyből lecsaptam. Persze pontot szereztünk és a végén győztünk is. Az óra végén megmosakodtunk és átöltöztünk. Mire felmentünk a terembe a kémiatanárunk már ott volt. Az egész óra unalmas volt. Úgy csinált mindenki mintha figyelni pedig látszott az arcukon, hogy egy másik univerzumban járnak. A tanár elmondta az utolsó mondatokat és csengettek. Lementünk az ebédlőbe és beálltunk az ebédsorba. Valami főzelékszerű kaja volt. Leültünk az asztalhoz és beszélgettünk a barátaimmal. Will, az egyik haverom, odajött, lecsapta a tálcát az asztalra és idegesen leült:
- Az a matektanár már megint 1-est adott.
- Ez már a harmadik egyes. – mondtam neki.
- Hát ez az. Pedig jobb lett a dogám. Biztosan pikkel rám.
Utáltam mikor körülöttem valaki dühös volt. Will arca egész vörös lett és összeszorította a fogát. Csak arra gondoltam, bár ne lenne dühös és egyszer csak a dühe elkezdett csökkenni. Látszott az arckifejezésén és az arcszíne halványult, az állkapcsa ellazult.
- Egész hamar lenyugodtam. – mondta meglepetten és nekilátott az ételnek.
Ez lenne az új képességem? Vagy csak puszta véletlen? Ez nem véletlen. Ez tuti a képességem. Felugrottam az asztaltól és gyors léptekkel siettem az autómhoz.
- Renesme!- kiáltott utánam az egyik haverom, de meg sem fordultam csak izgatottan mentem kifelé.
Beültem a kocsiba és kihajtottam a parkolóból. Hazáig meg sem álltam. Mikor hazaértem beálltam a kocsival a garázsba és bementem a házba. Mindenki bent volt a nappaliban. Alice új ruhákat mutogatott. Biztosan ma vehette őket, mert még nem láttam egyiket sem. A beszélgetést megzavarta örömteli hangom:
- Nem tudjátok, hogy mi történt ma velem! Az egyik barátom mérges volt és arra gondoltam, hogy bárcsak ne lenne mérges, és egyszer csak lenyugodott. Ez biztosan az új képességem. Mi lehetne más.
- Egyszer láttam egy hasonló erejű fiatal vámpírt. A körülötte lévő embereket, vámpírokat vagy bármilyen lényeket fel tudta dühíteni és egymás ellen tudta ugrasztani őket, vagy le tudta nyugtatni. Ez a fajta erő elég ritka. – válaszolt a felfedezésemre Jasper.
- Akkor ezek szerint megvan az új képességem!
- Próbálgasd és tanuld meg irányítani.
- Lenne még egy kérdésem.
- Mi lenne az? – kérdezte apa gyanús tekintettel.
- Szeretnék elmenni Port Angeles – be Mary-vel. Kellene egy pár ruha.
- Mehetsz, de csak vásárolni. Semmi fiúzás!
- Oké, köszi.
Felkaptam a táskám és átnéztem, hogy benne van e a telefonom és a pénztárcám, aztán kimentem a kocsihoz. Útközben felvettem Mary-t, aki el volt ájulva az új kocsimtól.
- Dögös ez az autó, mikor kaptad?
- Tegnap a családtól.
- Nekem is kellene egy kocsi, de a szüleim azt mondják, hogy felelőtlen vagyok, na de hagyjuk a témát. Hová megyünk legelőször?
- Szerintem oda ahová mindig járunk. Ott biztosan hoztak új cuccokat.
Elmentünk a Fashion nevű kis butikba. Szerettük ezt a helyet. Az eladók kedvesek voltak, mindig divatos ruhákat lehetett venni és kedvünk szerint próbálhattunk. Találtam egy felsőt, ami nagyon megtetszett. Fekete volt, a nyaka kivágott, hátul pedig egy fűző díszítette. Felpróbáltam. Mintha rám öntötték volna. Mary kedvesen ezt mondta:
- Nahát Renesme! Nagyon jól áll.
- Köszi. Nekem is nagyon tetszik. Megveszem.
- Te mit találtál?
- Egy farmert és egy pólót. Keresek még egy táskát is hozzájuk.
Elindult a táskák felé és elkezdett válogatni. Amíg ő nézelődött én kerestem még egy szoknyát és egy övet. Amikor végeztünk kifizettük a ruhákat és hazafelé vettük az irányt. Mary kiszállt a házuknál én pedig haza mentem. A nappaliban már csak Carlisle volt. A kanapén ült és olvasta az orvosi könyveket.
- A többiek már a szobáikban?
- Igen. Mindenki azt mondta, hogy most korábban bemennek. Én is mindjárt megyek, csak befejezem ezt a könyvet.
- Jó. Akkor jó éjt.
- Jó éjt.
Bementem a szobámba. Felkapcsoltam a villanyt. Nagyon megijedtem. Apa ott ült az ágyamon.
- Megijesztettél.
- Nem akartalak megijeszteni.
- Engem vártál?
- Igen.
- És miért?
- Elég sok ideig vásároltatok. Nem csináltatok valami mást is?
- Nem. De a gondolataimban benne lett volna.
- Azt akartam, hogy te mond meg az igazat. De ezt most hagyjuk. Nem ezért jöttem. A családdal megbeszéltük, hogy az lenne a legjobb, ha nem mennél egyedül sehová. Fura alakok mászkálnak erre, amit persze te is tudsz, és nem akarjuk, hogy bajod essen.
- Szóval mindenhová el fog kísérni valaki?
- Igen.
- De miért? Tudok vigyázni magamra.
- Ez nem olyan biztos. Most így gondolod, de ha valaki megtámadna, mit tennél?
- Megütném és elszaladnék.
- Egy gyakorlott vámpírt ennyivel nem rázol le.
- De ez nem igazság.
- Tudom, de meg kell ezt tenned a saját épséged miatt.
Elmondta, felállt és kiment. Szóval most a ház fogságában leszek? Mert az nem fog menni, hogy mindenhová kísérgessenek. Megértem, hogy csak féltenek, de ők is értsenek meg engem. De megpróbálok szót fogadni. Ezután lefeküdtem. Tíz perc múlva aludtam is. Éjjel az erdőben jártam.
A hold bevilágított a fák közé. Befelé haladtam az erdőben. Mikor eléggé bent voltam megláttam egy mozgó, sötét foltot. Seth volt az, farkasként. Mintha a földön feküdt volna és aludna.
- Seth! – kiabáltam neki.
Közelebb mentem hozzá.
- Seth. Történt valami? – kérdeztem tőle, de nem reagált.
- Seth Seth Seth. – szólongattam, de meg sem mozdult.
Már a legrosszabbra gondoltam. Odaguggoltam mellé és óvatosan rátettem a kezem a fejére. Simogattam hátha az érintésemet észreveszi. Megmozdult. Meghátráltam, hogy fel tudjon állni.
Mikor felállt nagyon megijedtem. Nem Seth volt az. A farkas volt, akivel a réten találkoztam. Támadó pózt vett fel. Vicsorított és morgott rám. Megpróbáltam hátrálni. Mielőtt megfordultam volna, hogy elkezdjek futni elrugaszkodott, nekem ugrott és ledöntött a földre. Egy nagyot sikítva felriadtam.

1. fejezet

Észrevettem, hogy mostanában elég furcsa vagyok és ezt a családom is megerősítette. Ha emberek vagy vámpírok közé megyek, mikor nyugalom tör rá mindenkire, mikor pedig harag. Nem tudom, mi lehet az oka, ezért szóltam a szüleimnek. Azt mondták, hogy este megbeszéljük, és bármelyik pillanatban bejöhetnek. – Renesmee. - betoppantak a szüleim.
- Carlisle - lal arra gondoltunk, hogy kialakulóban van egy új képességed. Ez ritka a vámpíroknál, főleg a fiataloknál. Még nem tudjuk mi lesz ez a képesség, de megpróbáljuk kideríteni. Jasper biztosan látott már ilyet. Addig is próbálgatnod kell, hátha rájössz.
Mikor ezt kimondta, Alice berontott. Idegesnek tűnt és zavartnak. Még sosem láttam, hogy ilyen lett volna.
- Látomásom volt! Egy idegen vámpír fog jönni. Valakit keresett, de nem tudom kit és, hogy miért.
Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. Azért lenne jó, mert még soha nem találkoztam a Culleneken és a Volturin kívül más vámpírral. A rossz viszont az, hogy nem tudom mi az ok, hogy idejön, de az az érzésem, hogy nem jó. A szüleimnek sem tetszik. Ahogy Alice elmondta a látomás lényegét azonnal ijedten egymásra néztek. Nem értem. A gondolataim közepén megszólalt apa.
- Ez nem jó.
- Miért?
- Idegen vámpírok ritkán jönnek erre és általában nem jó szándékkal. Például James, Victoria és Laurent. Ők is csak a bajt keresték aztán James majdnem megölte Bellát.
A beszélgetés után lementem a lépcsőn és az ajtó felé vettem az irányt. Kiléptem az ajtón. Szerettem kint lenni a csillagok alatt gondolkodni és érezni az erdő illatát. A fényük olyan megnyugtató volt. A fák fölé nézve mintha az ég a földig érne és a fák csúcsain egy-egy kicsi csillag ragyogna. A lombjaik egy nagy fekete függönyt alkotva terültek el az ég alatt. Gondolkodásomat megzavarta egy érintés a vállamon. Anya volt. A szemében látszott a féltés.
- Nem kell aggódnod. Tudod, hogy a látomásai nem mindig úgy alakulnak, ahogy látta. Lehet, hogy nem jön, ide csak átmegy az erdőn.
- De féltelek kislányom. Én átéltem emberként, miféle dolgokat képes megtenni egy vámpír a zsákmányért.
- Tudom. James. De én nem vagyok ember. Meg tudom védeni magam. Ráadásul Alice nem tudta, hogy miért jön az-az idegen. Miből gondolod, hogy értem jött?
- Csak gondoltam. Mindenre számítanunk kell. Nekem a családom a legfontosabb és nem szeretnék senkit elveszíteni. – az utolsóm mondatnál már az ajtó felé sétált, aztán bement. Szellő csapta meg az arcom, pedig szélcsend volt. Olyan érzés volt mintha valaki az megsimogatná. Fáradt lettem és bementem a házba. A nappaliban már senki sem volt így bementem a szobámba. Éjjel nem tudtam aludni. Vajon milyen lehet ez a titokzatos vámpír? Miért jöhet? Sajnos senki nem tud ezekre választ adni csak ő maga. Biztosan nem rossz szándékkal. Hisz erre nincs semmi, amit rossz dolgokra lehetne használni. Miért is gondolkodok ezeken? Nem is tudjuk miért jött. Mindig elfelejtem. Lehet, hogy valami jó hírt hoz. De ha az lenne már rég idejött volna elmondani. Semmi sem jött össze. Ezen gondolkodtam, amíg el nem aludtam. Reggel egy csokor virág fogadott, amit az ágyam melletti kis szekrényre tettek. Egy boríték is volt mellette, rajta a minta, egy gyönyörű vörös rózsa. Megpróbáltam lassan kibontani nehogy elszakadjon. Benne volt egy születésnapi üdvözlőkártya, amire ezt írták:
„ Boldog születésnapot kíván az egész Cullen család! Találsz még valamit a borítékban. Nézd meg. Ha kijössz, a bejárathoz, ott is vár még rád egy meglepetés.’’
A születésnapom? Teljesen elfelejtettem. Pedig már vártam, de ez a tegnap este mindent felkavart. Belenyúltam a borítékba és kivettem a benne lévő meglepetést.
- Wááááááááááá- felsikítottam örömömben.
A jogosítvány, amit már hetek óta várok. Most már legalább nem kell a szüleimnek fuvaroznia a suliba. Végre! Gyorsan felöltöztem, megfésülködtem és leszaladtam a lépcsőn. Senkit nem találtam. Benéztem minden szobába, de eltűntek. Aztán eszembe jutott, hogy a levél szerint bejárati ajtó felé kell mennem. Mikor kiléptem megláttam, hogy mindenki kint áll.
- Boldog születésnapot Renesmee!- egyszerre kiáltották.
A család mögött megpillantottam valamit. Mindenki előtte állt ezért közelebb mentem, hogy megnézzem a rejtélyes dolgot. Csak egy nagy sötét foltot láttam, mert még mindig előtte álltak. Már furdalt a kíváncsiság, de direkt húzták az időt. Egyre izgatottabb lettem.
- Ez a tiéd.
Elálltak a rejtélyes ajándék elől és megpillantottam egy kocsit. De nem akármilyen kocsi volt. Egy fekete Jaguar. Mindig is ilyenre vágytam. De honnan tudták? Hát persze. Apa.
- Kiolvastad a gondolataimból, hogy mit szeretnék?
- Igen. Bocsi, de csak így tudtuk meg mit szeretnél, hiszen soha sem mondtad.
- Nem baj. Nagyon örülök neki. Ti vagytok a legjobb család az egész világon.
- Köszönjük a bókot. De nem akarsz elmenni vele egy körre?
- Dehogy nem.
Emmet idedobta nekem a kulcsot. Kinyitottam az ajtót és beültem. Az üléseken és a kormányon valódi bőr volt, a teteje pedig lenyitható. A vezetőülés oldalánál lévő ajtón, kívül fel volt írva, hogy Renesmee. Alig volt hangja. Éppen csak annyi hallatszott, hogy be volt indítva a motor. Ráléptem a gázra és elszáguldottam. Belenéztem a visszapillantó tükörbe és láttam mikor apa mosolyogva csóválja a fejét. Magára ismert a veszetési technikám miatt. Elindultam befelé az erdőbe egy földúton. Elég rázós volt, de jó, mert éreztem a szabadságot. Csak mentem és mentem, amíg meg nem pillantottam egy gyönyörű rétet. Nagyon szép volt. Kiszálltam a kocsiból, hogy közelebbről is megcsodálhassam. A rétet kettéválasztotta egy kis patak. A víztükröt megvilágította a nap és úgy csillogott, mint az arany. Minden tele volt virágokkal és zöldellő bokrokkal. Odamentem a vízhez és belenyúltam. Kellemes volt és tiszta. Látszottak a benne úszkáló kishalak. Az erdő nyugati részéből jött a víz, ezért elindultam a fák közé hátha megtalálom honnan ered. Mikor már egy sűrűbb részen jártam lepillantottam a földre. Egy hatalmas lábnyom volt ott. Még soha nem láttam ekkorát. Ez a lábnyom egyik farkaséhoz sem hasonlít, akit én ismerek. Az ittenieké nem ekkora és ez a hely elég messze van, La Push határától. Talán csak egy farkas kelt itt át és tovább ment kelet felé. Nem foglalkoztam vele és továbbmentem. Éreztem valamit a levegőben. Ahogy mélyebbre mentem az erdőben, egyre erősödött a szag. Most már teljesen biztos voltam benne. Ez a farkas nem ment el, én meg pont a karmaiba futok. Ekkor morgást hallottam. Körülnéztem, merről jöhet a hang. Egyszer csak a bozótból hangos ordítással elkezdett felém futni.